Legyen nekik igazuk!

Decemberben 7,6 százalékkal csökkent az ipari termelés – közölte az akkor megjelent adatot László Csaba, az exminiszterek kerekasztalának egyik résztvevője. A kés megállt a levegőben. Már novemberben is drámai volt a csökkenés, 2011 hasonló időszakához képest 6,9 százalék. Hogy lehet itt egyáltalán növekedést emlegetni? – kérdezték többen is. Nehezen. Már csak azért is, mert a szakértői elemzésekből az derült ki, hogy a magyar gazdaságban rejlő potenciális növekedési tartalék 0,5 százalék körül van. Jó esetben – hangzott a korrigálás.

Azóta máshol, más konferencia is volt, más elemzések is napvilágot láttak. A növekedési potenciált nem srófolták feljebb, sőt. A Századvég Gazdaságkutató egyik korábbi vezetője, Mellár Tamás nulla növekedési potenciálról beszélt. Vele sem vitatkozott senki. Ami azt jelenti, hogy csak nagy erőfeszítések árán lehet itt növekedést produkálni. „Költekezés és eladósodás árán, ami nem lenne szerencsés” – hangzott a következtetés.

S ha mindezekhez hozzátesszük, hogy Magyarországon történelmi mélypontra zuhant a beruházási ráta, a bankok vállalati hitelezési aktivitásában még erre az évre is inkább csökkenés valószínűsíthető, akkor talán még világosabb a baj nagysága. Ezzel szembeállítható az a pozitívum, hogy az államháztartás hiányát viszont sikerült tavaly is 3 százalék alatt tartani. Amire korábban valóban nem volt példa.

Most már csak az a kérdés, mi ennek az ára? Az jó, hogy Magyarországgal szemben esetleg megszűnik az Európai Unióban a túlzottdeficit-eljárás, s attól kezdve nem kell tartani az állandó ellenőrzéstől, a pellengérre állítástól. De ha ebbe belerokkan a magyar gazdaság – akkor megérte? Pontosabban: talán nem is az a kérdés, hogy megérte-e. Ha szerződésben erre vállaltunk kötelezettséget – s vállaltunk –, akkor nem lehetett volna valódi, a magyar gazdaság egész szerkezetét átalakító, tartósan ható megoldást választani?

E kérdés nemcsak a mostani kormány tevékenységére vonatkozik. Az ország lényegében 2005 óra egyhelyben topog – fogalmazott Bod Péter Ákos egyetemi tanár. Vagyis már az előző évek gazdasági növekedései mögött se voltak valódi teljesítmények, a növekedés csak erőteljes eladósodással volt megoldható. Akkor még nem volt válság, most meg már jó ideje benne vagyunk. Ez azonban kiváló alkalmat – kényszert teremthetett volna arra, hogy szembenézzünk a valósággal. Kormány és ellenzék egyaránt. Együtt. A különböző táborba sorolt közgazdászok, gazdasági szakértők között azonban nincs párbeszéd. Sőt, a táboron belül se feltétlenül. Pedig a jelek szerint a tények néha táboroktól függetlenül is ugyanarra a következtetésre juttatják a szakértőket.

A kormány kivételével. Ott már eredményekről beszélnek, az egészséges növekedés feltételeinek megteremtéséről. Csak egyet lehet kívánni: legyen nekik igazuk! És ha mégsem? Ha tényleg kilátástalan helyzetben van a magyar gazdaság? Ha tényleg kimerültek a tartalékok, ha vállalatok tucatjai rokkannak bele a finanszírozási problémákba, ha ugyan előbb-utóbb ugyan élénkül a külpiac, de nekünk nem lesz exportképes árualapunk?

Erről jobb nem is beszélni. Tegnap a KSH nyilvánosságra hozta a tavalyi utolsó negyedévi GDP adatot: az előző év azonos időszakához viszonyítva mínusz 2,7. Ez rosszabb, mint amit az elemzők előre jósoltak. Vagyis: nagy a baj. A hatalmon lévők természetesen mindig másként látják az aktuális kilátásokat. Nemcsak most, korábban sem volt ez másként. Csakhogy az évek múlásával egyre nagyobb lett az önámításból adódó veszteség, a kihagyott lehetőség. Lassan behozhatatlan a kár. Ideje lenne vészharangot kongatni, vészfékezni, s minden szakértő tudását összeszedve a lehető leggyorsabban más pálya felé venni az irányt.

Az évek múlásával egyre nagyobb lett az önámításból adódó veszteség.

A szerző a Világgazdaság főmunkatársa