Mellár Tamás: Kettős mérce?

Az elmúlt napokban gyakran hallható volt olyan érvelés szakmabeliektől és kívülállóktól egyaránt, hogy az MNB új elnökének tulajdonképpen nem kell semmi rendkívüli dolgot végrehajtania, csupán az amerikai és az európai központi bank gyakorlatát kell követni. A „mennyiségi könnyítések” néven ismertté vált nem szokványos intézkedések az USA-ban már többéves gyakorlatra tekinthetnek vissza, amihez az elmúlt hónapokban az Európai Központi Bank is igyekezett felzárkózni. A mennyiségi könnyítések tulajdonképpen azt jelentik, hogy a központi bankok lazítanak a szigorú inflációs célkövetési politikájukon és a kamatláb szabályozása mellett a pénzmennyiség alakításába is bekapcsolódnak a vállalati értékpapírok és az államkötvények másodlagos piaci felvásárlása révén.

Az aktív jegybanki szerepvállalás hazai hívei azt várják, hogy a többletpénz bepumpálása a gazdaságba felpezsdíti az aktivitást és dinamikus növekedési pályára állítja a magyar gazdaságot. Elméletileg megvan ennek a várakozásnak az alapja, sőt gyakorlati példákat is lehet hozni bőségesen, ahol az ilyen típusú élénkítés sikeres volt. Ugyanakkor nem árt felhívni a figyelmet a buktatókra és a reális kockázatokra.

Önmagában ugyanis a pénzmennyiség bővülése, a hitellehetőségek kiterjesztése nem eredményez beruházásokat és termelésbővülést. Ahhoz profitkilátásokra és fizetőképes lakossági keresletre is szükség van. Megtapasztalhattuk, hogy hiába csökkent nulla közeli szintre a japán és az amerikai jegybanki alapkamat és hiába volt jelentős mesterséges likviditásbőség, a pozitív várakozások és a biztos profitkilátások híján a fellendülés elmaradt.

Ha tehát lenne nálunk sok-sok versenyképes vállalkozás, komoly technikai innovációk és stabil profitkilátások, akkor a fellendüléshez valóban csak a pénz hiányozna, amely megolajozná a gazdasági gépezet működését. De sajnos nem ez a helyzet. A vállalati felmérések arról tanúskodnak, hogy a termelés bővítésének a legfőbb akadályát nem a hitelekben és a magas kamatokban látják a vállalati vezetők, hanem az elégtelen keresletben és a bizonytalan vállalkozói környezetben.

Nem segít sokat a mi esetünkben az sem, ha az állam – a könnyebbé váló pénzhez jutás következtében – közvetlen, vagy közvetett módon jelentős többletkeresletet generál. Azért nem, mert kis, nyitott ország lévén mindenképpen számolnunk kell az importversennyel, konkrétan azzal, hogy a rugalmatlan hazai kínálatot és az alacsony versenyképességű magyar vállalkozásokat a külföldiek kiszorítják és a többletkeresletet ők realizálják. Így viszont csak a folyó fizetési mérlegünk fog romlani, amely a forint gyengüléséhez és a pénzmennyiség növekedése miatt már amúgy is növekvő infláció további emelkedéséhez vezet.

Mindebből következően nem kifejezetten ajánlható a következő bankelnöknek – legyen az bárki – a nem szokványos monetáris eszközök kiterjedt alkalmazása. Mikor e sorokat leírom, lelki szemeim előtt megjelennek a jobboldali érzelmű lelkes olvasók, akik kettős mérce alkalmazásával vádolnak meg, mondván, hogy miért nem szabad nekünk azt, amit mások, tőlünk nyugatabbra nyugodtan megtehetnek. Sajnos nem a mérce a kettős, hanem a gazdasági teljesítmény az, ami igen különbözik. Ha a forint nemzetközi tartalékvaluta lenne, és/vagy a hazai gazdaságunk versenyképes lenne, akkor mi is azt tehetnénk, amit a példaként emlegetett országok.