Németország téveszméi

A Németország tulajdonában lévő arany jelentős részét haza fogják szállítani. Arepatriálás nehezen indokolható, és biztosan nem tudja elűzni a kiszámíthatatlan monetáris politika miatti félelmeket sem.

Németország aranya úton van. A hivatalos aranytranzakciók transzparenssé tétele óta a Bundesbank először jelezte, hogy a birtokában lévő arany jelentős hányadát hazaszállítják Franciaországból és az Egyesült Államokból. Első pillantásra ez csupán egy szokványos monetáris ügylet. Kérdés azonban, hogy miért most kerül rá sor.

Az egyik lehetséges válasz, hogy a német politikusok szerint az arany csak akkor ér valamit, ha saját rendőrségük őrzi. Ez azonban több mint túlzás. Egy olyan világban, amelyben a pénzügyi bizalom megtörik Németország és Franciaország, vagy Németország és az Egyesült Államok között, az sem számítana sokat, ha egy ország több arannyal rendelkezne, mint amennyit a New York-i Fed pincéiben őriznek.

Vajon Berlin attól tart, hogy aranya szankciók vagy elkobzás alá esik, amint az elő szokott fordulni bizonyos esetekben? Ez aligha hihető. Németország viszont a demokratikus világ élmezőnyében foglal helyet. Ebben pedig aligha várható változás.

Lehet, hogy a német központi bank vezetői azt érzékelik, hogy hosszabb távon a dollár jelentősége csökkenni fog, és erre akarnak felkészülni. Ez elképzelhető abban az értelemben, hogy tartalékeszközként vagy végső menedékként a jövőben valóban csökkenhet a dollár súlya. Jelenleg a világban temérdek dolláreszköz halmozódott fel, és a következő évek során egyáltalán nem lenne meglepő a portfoliók nagyobb diverzifikálása; vita folyik például a jüan nemzetközi szerepének növekedéséről.

A német arany hazaszállítása viszont ebben a tekintetben sem segít sokat. Segítene viszont, ha sikerülne fordulatot elérni az euró megítélésében, és meggyőzni a befektetőket arról, hogy a közös deviza előtt fényes jövő áll, mert erősebb monetáris, fiskális és politikai unió áll mögötte. Ha ez lenne a helyzet, az arany fizikai tárolásának helye jelentéktelen körülménnyé válna.

A jelenlegi trendek közül különösen aggasztó a központi bankok átpolitizálása. A német politika meghatározó alakjai egyre gyanakvóbban tekintenek az Európai Központi Bankra, és az amerikai Federal Reserve monetáris politikáját illetően is aggályaiknak adnak hangot. Leginkább az infláció alakulásától tartanak; mindenekelőtt amiatt aggódnak, hogy a központi bank túl későn észleli majd a közelgő veszélyt, ami az inflációs várakozások erőteljesen megugrását eredményezheti.

Attól persze, hogy az aranyat hazaszállítják, sem az infláció nem kerül kontroll alá, sem a monetáris politika irányvonala nem változik meg. A devizák és az arany közötti kapcsolat ugyanis visszavonhatatlanul megszakadt 1971-ben, amikor Richard Nixon amerikai elnök felfüggesztette a dollár aranyra való átválthatóságát. Azóta egy színtiszta papírpénzrendszerben élünk, a pénzünknek nincs aranyban vagy más fizikai eszközben kifejezhető fedezete. Ilyen monetáris rendszer pedig csak addig lehet sikeres, amíg a központi bankok hitelt érdemlően elkötelezettek az infláció féken tartása mellett.

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a német politikusoknak súlyos téveszméi vannak az arany fontosságával és a tárolás helyének megváltoztatásával kapcsolatban. Alapos okuk van ugyanakkor az aggodalomra az Európai Központi Bank monetáris politikáját illetően: ha ugyanis az eurózóna-tagállamok kormányai feltételek nélkül vehetnek fel hiteleket, attól aligha válnak körültekintőbbé. Valós tehát annak veszélye, hogy a „fiskális dominancia” aláássa a monetáris politikát, és sokkal nehezebbé teszi számára az infláció féken tartását.

Az aranybűvölet Németország részéről csupán elterelő hadművelet. A kiszámíthatatlan monetáris politikától való félelem viszont nem az.

www.project-syndicate.org