Adóemelés: Japán próbája

Sok érv szól amellett, hogy Japánban emelni kell a fogyasztási adót. A japán kormány adóterhei hatalmasak, a fogyasztási adó kulcsa pedig sokkal alacsonyabb, mint az európai országokban. A társasági adó ugyanakkor sokkal magasabb, mint másutt, ami miatt nem könnyű a belföldi vagy külföldi befektetőket Japánba csábítani. Ahhoz, hogy a nemzetközi adóversenyt túlélje és bevételre is szert tegyen, Japánnak hosszú távon csökkentenie kell a vállalatokat terhelő adókat.

Mindezek ellenére Japánban, ahol a gazdaság épp csak kezd magához térni a több mint 15 éves stagnálás után, az erőteljes fogyasztásiadó-emelés nem ajánlott. Ehhez hasonló mértékű adóemeléssel csak ritkán próbálkoztak – ha egyáltalán próbálkoztak –, mivel nagy a kockázata annak, hogy a bevezetés előtt a fogyasztás megugrik, utána viszont csökken. Az adóterhek hirtelen emelésének emellett más, előre nem látható következményei is lehetnek.

A fogyasztási adó emelését úgy kell időzíteni, hogy ne fojtsa meg Abe – „Abenomics” néven emlegetett – bátor gazdasági programját. A nyugati közgazdászok általában a fokozatos adóemelések mellett törnek lándzsát; Jeffrey Frankel például azt javasolja, hogy a forgalmi adó kulcsát előre bejelentve, öt éven keresztül – mondjuk évente 1 százalékponttal – emeljék.

A japán döntéshozók, a média és a tudományos világ képviselői azonban továbbra is az egyszeri, jelentős emelést tartják helyénvalóbbnak.
Amikor az ország parlamentje tavaly elfogadta a fogyasztási adó emeléséről szóló törvényt, akkor megszavazta azt a kiegészítést is, amely szerint a tervet – amennyiben a feltételek úgy kívánják – felül lehet vizsgálni. A kormány 60 cégvezetőt, tudóst és közgazdászt kérdezett meg – köztük engem –, akiknek több mint 70 százaléka az adóemelés mellett foglalt állást.

A szakembereket azonban egyértelműen úgy választották ki, hogy az eredmény a pénzügyminisztériumnak kedvezzen. A minisztérium az „információs kampányt” arra használta, hogy irányt adjon a társadalmi vitának, és mind az üzleti élet szereplőit, mind a nagyközönséget meggyőzze arról, hogy inkább a költségvetési hiány miatt kell aggódni, mint egy negatív keresleti sokkhatás következményei miatt. Mindez tipikus példája annak, amit egyes közgazdászok – például Joseph Stiglitz – „kognitív foglyul ejtésnek” neveznek.

A krónikus recesszió és defláció ellenére a külföldi vagyon tekintetében Japán több mint két évtizede őrzi a világ leggazdagabb országa címet. 2012 végén Japán nettó nemzetközi vagyona 296 ezer milliárd jen (3 ezer milliárd dollár) volt – miközben az ország kormányát a világ szegényebb kabinetjének tartják a GDP 200 százalékát meghaladó államadósság miatt. Ez azonban túlzás. A korábban a pénzügyminisztérium tisztviselőjeként dolgozó Miamoto Icsizo például úgy véli: a kormány rendelkezésére álló eszközállományt figyelembe véve az államadósság szintje 100 százalék alatt – az Egyesült Államokéhoz hasonló szinten – van.

Abe október 1-jei bejelentése után a tokiói tőzsde vezető indexe, a Nikkei nagyot esett, ami megkérdőjelezheti a pénzügyminisztérium álláspontját. Figyelembe kell venni persze azt is, hogy azon a napon az amerikai költségvetési válság miatt a részvényárfolyamok szinte mindenütt lefelé mozogtak. Ha azonban a minisztérium fogyasztási adóval kapcsolatos elképzelései helyesek, akkor a Nikkeinek erősebben kellett volna emelkednie – vagy legalábbis kisebb veszteséget kellett volna elkönyvelnie –, mint más benchmarkoknak. Ehelyett azonban a többi indexhez képest 3-szoros veszteséget könyvelt el.

Jómagam mégsem vagyok teljesen pesszimista a fogyasztásiadó-emelés hatásaival kapcsolatban – annak ellenére, hogy az időzítése nem éppen ideális. A nominális kamatlábak, a kamatok és a termelés között a nyílt gazdaságokban fennálló kapcsolatokat modellező Mundell–Fleming-elmélet alapján arra következtethetünk, hogy a rugalmas devizarezsimnek köszönhetően az adóemelést követő keresletcsökkenés expanziós monetáris politikai eszközökkel viszonylag könnyen kezelhető.

Kuroda Haruhiko jegybankelnöknek éppen ezért lépéseket kell tennie az adóemelés esetleges deflációs hatásának elkerülése érdekében. Ha így tesz, megelőzheti az olyan típusú kritikát, amellyel a Bank of England korábbi elnökét, Mervyn Kinget illették, aki támogatta ugyan a 2011-es fogyasztásiadó-emelést, de a recessziós hatások ellensúlyozása érdekében nem vetett latba monetáris politikai eszközöket.

Egy évvel ezelőtt az akkori miniszterelnök, Noda Jisihiko azzal próbálkozott, hogy – a súlyos recesszió ellenére – monetáris lazítás nélkül emelje a fogyasztási adót. Abe nem követheti el ugyanezt a hibát. Ha a japán kormánynak sikerül elkerülnie, hogy az adóemelés után visszaessen a kereslet, és az állam bevételei a gazdaság zavartalan működése mellett ugranak meg, akkor az Abenomics egyértelmű siker lesz.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org