Arab tavasz: Hiába volt a sok áldozat?

Egyiptomban például a GDP-arányos költségvetési hiány jelenleg 14 százalék, az államadósság pedig megközelíti a GDP 100 százalékát. Az Arab Tavasz országainak többsége nem rendelkezik olyan tartalékokkal, amelyek a további gazdasági sokkhatásokkal szemben védelmet nyújtanának.

Ennél is rosszabb, hogy az autokrata vezetők elmozdításán túl a felkeléseket kiváltó problémákkal alig foglalkoztak. A munkanélküliség ma magasabb, mint 2010-ben volt. A nem célzott üzemanyag-támogatásokat és a közszféra béreit megemelték, aminek következtében egyrészt nem maradt forrás az állami beruházásokra és a legszegényebb családok támogatására, másrészt újabb akadályok gördültek egy dinamikus, valódi versenyszféra kialakulása elé. A közszolgáltatások színvonala eközben romlott.

A politikai helyzet nem rendeződött, amint azt ideiglenes kormányok, befejezetlen alkotmányok és bizonytalan választási menetrendek tanúsítják. Röviden: az arab világ átmeneti állapotban lévő országai sokkal sérülékenyebbek ma, mint a 2011-ben, a forrongások csúcspontján voltak.

Ilyen körülmények között egy külső sokk ezeket a törékeny gazdaságokat akár le is állíthatja, súlyos nyomort és gondokat idézve elő. Az egyensúlytalanságokat korrigáló gazdaságpolitika – adóemelés, kiadáscsökkentés, a deviza leértékelése – viszont visszalőhet, politikai nyugtalanságot szíthat, késleltetheti a választásokat, végső soron pedig növelheti azokat az egyensúlytalanságokat, amelyeket kezelni hivatott.

De még ha a kormányok helyreállítanák is az egyensúlyt, a strukturális problémákkal – magas munkanélküliség, rossz befektetői környezet, nem megfelelő közszolgáltatások – valószínűleg akkor sem foglalkoznának. A növekedés nem elég gyors ahhoz, hogy a fiatalok munkaerőpiacra lépő milliói számára elegendő számú állás jöhessen létre. Előfordulhat emiatt, hogy utólag visszatekintve az Arab Tavasz csupán átmeneti, jelenéktelen mozzanat lesz az érintett országok társadalmi-gazdasági fejlődésében.

A nemzetközi közösség válasza ezidáig rendszertelen volt. 2011-ben a G8 Deauville Partnership, amelynek keretei között az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) megjelent a régióban, azt ígérte, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek három év alatt összesen 38 milliárd dollárral segítik az érintett országokat. Ez az ígéret azonban olyan tételeken alapult, amelyekről már korábban döntöttek, és nem az érintett országok tényleges igényeit tükrözte. Az utóbbiak számára G8 csoporttól és az EU-tól érkező támogatás csalódást keltett.

Az Öböl Menti Együttműködési Tanács (Gulf Cooperation Council, GCC) országai – mindenekelőtt Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Katar és Kuvait – nagyjából 28 milliárd dollárral támogatták az Arab Tavasz országait. Ez a forrás elég volt a költségvetési hiányt csökkentésére, a tartalékok szintjének stabilizálására és a piacokat megnyugtatására, de az állami beruházások gyorsításához és egy fenntartható növekedési pálya elindításához már kevésnek bizonyult.

Ahhoz, hogy az Arab Tavasz országai számára lehetőség nyíljon a gazdasági-politikai átalakulásra, és hogy elkerülhessék a destabilizációt vagy az összeomlást, a nemzetközi közösségnek nagyobb pénzügyi, politikai és intézményi segítséget kell nyújtania. Új, hosszú távú reformokhoz kötött pénzügyi csomagra van szükség, három éven át évi 30–40 milliárd dollár értékben. Technikai támogatást kell nyújtani ahhoz, hogy ezekből az alapokból produktív állami beruházásokat, munkahelyeket teremtő rövidtávú közmunkaprogramokat és hosszú távú infrastruktúra projekteket finanszírozzanak. Kereskedelmi megállapodásokra, felügyeleti reformokra és olyan beruházásokra van szükség, amelyek egy, az EU-val kötött általános szabadkereskedelmi megállapodás révén érkezhetnének az országokba.

Politikai és intézményi támogatással kellene segíteni, hogy az érintett országok kormányai visszanyerjék a polgárok bizalmát, hogy az üzleti életben visszaszoríthassák a bürokráciát és a nepotizmust, és hogy javítsák a leginkább rászorulók szociális biztonságát.

A segítség során kihasználható a bilaterális és multilaterális partnerek – a GCC, az EU, az USA, a Világbank, az IMF, az EBRD, az Afrikai Fejlesztési Bank, az Iszlám Fejlesztési Bank és az arab fejlesztési alapok – ereje. Ezek a szereplők jól kiegészítik egymást, legyen szó akár rendszerszintű tudásról, a végrehajtáshoz szükséges kapacitásokról vagy a pénzügyi forrásokról. Gyors cselekvésre van szükség, máskülönben hiábavaló volt minden, amit azok tettek, akik a méltóságért és a lehetőségért küzdve – életüket kockáztatva – elfoglalták az utcákat.

Erik Berglof, az EBRD vezető közgazdásza - Shanta Devarajan, a Világbank Közel-Kelettel és Észak-Afrikával foglalkozó vezető közgazdásza

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org