Nagy kérdés, a politika milyen szinten irányíthatja a kulturális életet

Úgy tűnik, a klasszikus zenei életben a budapesti Zeneakadémia játszhatja a Forma-1 szerepét, ügyes propagandával sok külföldit lehet a sport mellett a kultúrával is Magyarországra csábítani. Egy biztos: régen jött annyi illusztris vendég a fővárosba, mint múlt kedden, amikor Liszt Ferenc Zeneakadémiáját méltó ünnepléssel ismét átadták egyrészt a nagyérdeműnek, másrészt az oktatóknak és tanítványaiknak. A kultúra összeköt. Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter nem felejtette el, hogy köszönetet mondjon Hiller István egykori, kultúráért is felelős tárcavezetőnek, ami szép gesztus, ennyit elbír a kormány, amikor amúgy más töltettel folyamatosan a múltba mutogat.
Utoljára akkor volt ekkora ünnepség Budapesten, amikor 2012-ben átadták a Nemzeti Színházat – az első Orbán-kormány idején. Igaz, akkor jobban érezhettük a kultúrharcot, hiszen a szocialisták-liberálisok által megálmodott Nemzeti-projektet lesöpörték az asztalról. A budapestiek a régi elképzelésre gondolhatnának a mai napig, amikor a belváros szívében a nemzeti gödör mellett sétáltak el. De már nem tűnődnek ilyesmin, az idő begyógyítja a kulturális sebeket is.

Kultúrára soha nem lehet eleget költeni, s persze soha nem is lesz annyi állami pénz, amennyit a kultúrafogyasztók ne tudnának elkölteni. Régebben nagy hagyománya volt a mecenatúrának, ma is ott vannak a támogatók között, legfeljebb nem tolják magukat előtérbe. A mecénások ugyanis nem szimpla szponzorok, annál jóval többek – a Zeneakadémia felújításánál is jutott nekik szerep.

Nagy kérdés, hogy a politika és az állam milyen szinten irányíthatja a kulturális életet. Nagy a baj, amikor egyszerű szimpátián, ízlésen vagy ízléstelenségen múlhat, hogy kit támogatnak, mire mondják, hogy szükség van rá, és mi fölött törnek pálcát, hogy az alternatív álljon meg a saját lábán. Lehet-e tisztán üzleti vállalkozásként kezelni a kulturális intézményeket? Lehet-e azt mondani, hogy termeljen hasznot, mindenféle támogatás nélkül, hogy a friss példánál maradjunk: a Zeneakadémia vagy az Operaház, esetleg az Operettszínház, még inkább a múzeumok, a könyvtárak, a kis falvakban eldugott tájházak? Nyilván nem. Mint ahogy nem az állam dolga az sem, hogy politikai szimpátia alapján nevezzen ki intézmények élére igazgatókat, lesöpörve az elődök teljesítményét. A kultúrát nem szabad pántlikázni, különböző színűre festeni, kékben, vörösben, narancsban csillogtatni. Nem érdemes felülről sugallni, hogy a kultúra épp mit ábrázoljon, kampányszerűen az országra zúdítani valami miatt előrángatott szerzőket, rendezőket, eszméket, magyarkodást: a többség ezek nélkül is szereti Magyarországot.

A kultúra felé nyilván az oktatáson, a közművelődésen keresztül is vezet az út. Van, akinek a lakodalmas rock nemcsak szórakozás, hanem a kultúra maga, és vannak, akik különböző tévécsatornáktól és rádióadóktól kapják azt, amire sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy kulturális értéket hordoznak. Néhány éve, a válság ránk zúdulásakor napvilágot láttak olyan közvélemény-kutatási eredmények, miszerint első körben a könyvön, színház-, koncert-, múzeumjegyen spórolnak azok, akiknek dönteniük kell, hogy az összezsugorodott családi kasszából mire tudnak áldozni. Igaz, ők eddig legalább költöttek ilyesmire, amíg futotta rá, de hatalmas tömeg él Magyarországon, amelyik életében nem ült végig színházi előadást és nem vett kezébe könyvet, még ponyvát sem.

Velük mi lesz? Feladata-e az államnak, hogy ezeket a tömegeket kultúraközelbe hozza, elvigye nekik a minőséget, vagy ez csak egy szűkebb réteg kiváltsága marad? A kormány a jövő évi büdzsé tervezetében 17 milliárddal szán többet a kultúrára és a közösségi szolgáltatásokra, mint egy éve. Összesen 238,5 milliárd forintból kell a szomjat oltani.