Realitás

Kényes ízlésűek számára talán túlzottan hirtelen történt a fordulat, amíg Orbán Viktor eljutott a „keleti despotizmus” elutasításától (2009) a „hatalmas Oroszország” feltétlen tiszteletéig (2013). De talán kellett ekkora váltás ahhoz, hogy Putyin Oroszországa is elkezdjen úgy tekinteni Orbánra, mint akivel lehet üzletet kötni. (A hasonlat persze sántít, de Margaret Thatcher ugyanezt mondta a vele ideológiailag homlokegyenest szemben álló Kádár Jánosra.)

A nehezen összehozott első Putyin-Orbán találkozó után immár folyamatos a párbeszéd, és a vezetők kézrázásai beindították a fogaskerekeket. Mondhatni, helyreállt a világ rendje, egy 10 milliós állam racionálisan méri fel, mire mehet a térség legnagyobb piacával, egyben fő energiaellátójával.

Mert természetesen az energetika a kulcspont. Orbán Viktor még kormányzásának elején szűkebb körben azt remélte, akár a ciklus közepére megszüntethető az orosz energiafüggőség, türkmén, norvég vagy közel-keleti gáz behozatalával. Mára Magyarország visszatért a realitásokhoz, támogatja a Déli Áramlatot, és nincs ember, aki ne arra fogadna, hogy a gigantomán paksi bővítést ne az oroszok hajtsák végre. Az orosz függőséget persze ez csak növeli, hiszen a paksi energia orosz fűtőelemekből keletkezik.

És a nagy játszma oldalvizén a kisebb szereplők is mozgolódnak. Aprópénzre váltják a keleti nyitást. Csökkenő roaming-tarifák, erősödő turizmus, és végre újra élelemmel és gyógyszerrel megrakott tehervonatok Moszkva felé – ez a hozadéka a javuló viszonynak.

De ne felejtsük el: a paksi bővítés költsége (15-40 milliárd dollár) alsó hangon is meghaladja az éves orosz-magyar árucsere értékét (11,5 milliárd dollár), ha pedig abból kivesszük a főként gázból és olajból álló orosz behozatalt (8,3 milliárd dollár), tényleg csak aprópénz marad, a Németországba irányuló magyar export (27 milliárd dollár) alig több, mint tizede. Ez is a realitás része.