A jövő nem kezdődött el

Woody Allenhez hasonlóan engem is foglalkoztat a jövő, mert életem hátralévő részét én is ott tervezem eltölteni. És nagyon jó lenne, ha azt a jövőt nem csak annak hívnák, hanem úgy is nézne ki, és aszerint is működne.

Nem kell valami óriási dologra gondolni, nem kérek én lehetetlent. Csupán annyit, hogy ha már Magyarország jobban teljesít, és ha már - a naptár szerint legalább is – egy ideje átléptünk a 21. századba, ne kelljen egy taj-kártyának eufemizált vacak kis papírral, meg a már legalább plasztikkártya-szerű személyimmel és még a lakcímkártyámmal is igazolni magam, ha orvoshoz megyek. Az orvosnak ne papírra kelljen felírnia a gyógyszeremet, hanem rendelhesse meg azt elektronikusan a számomra, és a gyógyulásomat véletlenül se veszélyeztesse, hogy szegény patikus ki tudja-e silabizálnia az ő olvashatatlan macskakaparását. S ha esetleg kényszerűségből itt-ott mindenféle vizsgálatokat végeznek rajtam a legcsúcsabb labordiagnosztikai eszközökkel, meg a legszuperebb digitális csodagépekkel, akkor a leleteket ne kelljen már papírra nyomtatva hurcolnom egyik orvostól a másikhoz, hanem legyen annak valami digitális archívuma. S hadd legyen már az természetes, hogy akárhol, akármilyen orvoshoz is kell mennem, ott az orvos csak kinyitja a számítógépet, és mindent megtud rólam, amit tudnia kell ahhoz, hogy aktuálisan segítsen a bajomon.

Értem én, hogy nem olyan egyszerű és főleg nem olyan olcsó ez, meg hogy vannak nekem betegjogaim is, amiket nagy körültekintéssel kell az ilyen elektronikus nyilvántartásoknál kezelni. Meg persze azt is értem, hogy a régi struktúrák mellett számos ellenérdek is gátolja, hogy átlépjünk egy szebb új világba. De hát lássuk be, inkább kínos, mint vicces az, hogy miközben a világ lassan már a felhőtechnológián is túllép, mi még mindig csak beszélünk arról, hogy lesz egyszer e-egészségügyünk is.