A komolyzene olyan, mint a spenót: amíg nem kóstoltunk bele, csak azt látjuk, zöld meg fura.

Rákász Gergely neve mára egybeforrt az igényes, ám közérthetővé gyúrt orgonamuzsikával. Azokkal a különleges hangulatú koncertekkel, melyeken nemcsak magukkal a művekkel, hanem születésük történetével, szerzőjük emberi gyengéivel is megismerkedhetünk. Ezekre a könnyednek tűnő koncertekre azonban kis túlzással véres verejtékkel kell felkészülni. De mégis, miként telik egy orgonaművész napja?

– Az jórészt attól függ, hogy koncertnapról vagy egyszerű hétköznapról van szó – mondja Rákász Gergely. – Koncertnapon igyekszem egyedül lenni. Elcsendesedni, töltekezni. Mindegy, hogy a természetben vagy egy jó könyvvel, a lényeg, hogy olyan energiákat kell összegyűjtenem, amiket továbbadhatok a közönség felé. Egy jó koncert nem elsősorban a helyesen eltalált G-hangról szól, hiszen ez alapkövetelmény. Olyan atmoszférának, hangulatnak és erőtérnek kell keletkeznie, amit csak az élő koncert adhat. Ehhez persze kell a hétköznapok favágó munkája. Favágásnak hívom a készülést: egy-egy nehéz részt százszor újra és újra eljátszani, aztán másnap újra, addig, amíg ha éjszaka felkeltenek, akkor is megy. Nagyjából 100 óra a gyakorlóhelyiségben 4–5 percet jelent a színpadon. Ebből is látszik, hogy a művészet nem csupán egy adottság – valakinek van, valakinek nincs –, hanem egy állapot, amiért kutya keményen lehet és kell dolgozni.

– Miként lesz a XX. század végén egy fiatal fiúból orgonaművész?

– Ha hinnék a sorsban vagy a szerencsében, azt mondanám sorsszerűen. De úgy gondolom, a szerencsém az, amikor sokat dolgozom és készülök. Minél többet, annál szerencsésebb leszek. A sors pedig az, amit a génjeinkben hordozunk. Az attitűd, az intelligencia, vagy annak hiánya, a vérmérséklet. Esetemben adott volt a polgári nevelés, a kultúra folyamatos jelenléte. Anya, aki énekelt és hegedült a munkája mellett, apa, aki sikeres mérnökként kórust vezetett és templomban orgonált. Előbb hallottam operát, mint popslágereket. Természetes volt, hogy minden testvérem és én is tanultunk hangszeren játszani. Jó tanárokat kaptam, akik segítettek, amikor kellett, és „jó” ellenségeket, akik inspiráltak, de nem tudták derékba törni az életemet, bármennyire igyekeztek. Esztergomban hallottam először nagyorgonát szólni, olyat, amitől földbe gyökerezett a lábam, és elhatároztam, hogy nekem ez kell, és nem a zongora. Tizenegy éves voltam, és rettentően elszánt. Kinevettek persze még a családban is, és „rendes” szakmát akartak a kezembe adni, de valahogy sikerült kicseleznem őket, és tovább zenélni. Aztán a nemzetközi karrierem is egy „jó” ellenséggel kezdődött, aki mindent megtett, hogy keresztbe tegyen egy koncertemnek, de mivel van egyfajta nyakas – csak azért is – keménység az örökségemben, hát csak azért is megtartottuk a koncertet. Ezen pedig ott ült egy amerikai orgonista, aki a műsor végén odajött, és azt mondta, ő ugyan egy kukkot nem értett abból, amit én a zenéről és a szerzőkről mondtam, de olyan hangulat volt, hogy ha ezt meg tudom oldani angolul is, akkor ő szeretne engem az USA-ban látni. Akkor még csak annyira beszéltem angolul, hogy elfogadtam a meghívást, de a következő évben minden nap az angol nyelvkönyvvel kezdődött.

– Manapság egyértelműnek tűnik, hogy másként kell megszólítani a közönséget, mint korábban. Ahhoz, hogy valaki népszerűvé váljon, „le kell mászni az elefántcsonttoronyból”.

– Manapság egyértelmű, és milyen mosolyogtató, hogy amikor elkezdtem, volt kollégám, aki úgy nyilatkozott, olyan rosszul orgonálok, hogy beszélnem kell ahhoz, hogy elviselhető legyen. Így változik a világ. A zene és a kultúra mindenkié, aki kér belőle, de pont a klasszikus zenével kapcsolatban van egyfajta spenót effektus, amin egy-egy érdekes történettel át lehet lépni. Arra gondolok, hogy amíg nem kóstoltunk bele, csak azt látjuk, hogy zöld meg fura. Hiába tudja mindenki, hogy egészséges és tápláló, valahogy odáig kell eljutni, hogy megkóstoljuk. A többi már megy magától. Arra a pontra szeretném elvinni a hallgatóimat – és ez különösen a diákokra vonatkozik az Iskola koncert programomban, hiszen a felnőtt közönség ezt már vagy tudja, vagy menthetetlen – hogy jelen legyen a „klasszikus érték” fogalma a fejükben. Hogy összekapcsolják a Szabadság-szobrot, Mona Lisa mosolyát, a Sixtus-kápolnát és Vivaldi Négy Évszakát. Mindegyik azért lett klasszikus, mert magas igényességgel készült, és túlélte az időt. Vivaldinak (és társainak) csak annyi hendikepje van Mona Lisával szemben, hogy nem lehet odaállni mellé egy fotóra, és feltölteni a Facebookra. Szükséges ez a pluszinformáció, mert ma már nagyon nehéz reneszánsz embernek lenni.

Bach korában, ha egy ember rászánta az idejét, egy élet alatt átláthatta a tudományokat, a művészeteket, és adhatott egyfajta pozitív választ az élet nagy kérdésére: Mi végre vagyunk itt, mi is a dolgunk itt a Földön, hogyan kell együtt élnünk egymással és a környezetünkkel. Ma azonban – még úgy is, hogy az információk karnyújtásnyira vannak tőlünk az interneten – ez lehetetlen az adatmennyiség miatt.

Azonban, ha egy koncerten megtudhatjuk, hogy élt Händel, milyen egoista volt Wagner, milyen esendő emberek voltak, akkor nyílik, és értelmezhetőbb lesz a világunk. Ráadásul a zenéjükön keresztül olyan szemszögből láthatjuk a saját életünk nagy eseményeit, örömöket, szerelmeket, fájdalmakat, csalódásokat, amelyre más nem ad lehetőséget, csak a zene.

– Nem egyszerűen csak koncert, hanem „Élmény Koncert” az idei decemberi sorozat, az Illuminations sem.

– Valóban. Az a gondolatom támadt, hogy rossz úton járunk, amikor szuperkoncertekkel és gigarendezvényekkel akarjuk megünnepelni a szeretet ünnepét. Nem épp az elcsendesedésről kellene szólnia? A családról, a szeretetről, a bensőségességről? Olyan atmoszférát akartam teremteni, ami szembe megy a szokásos trendekkel. Semmi felhajtás, csak dédszüleink karácsonyainak csendes, meleg hangulata múlt századi módon, elektromos világítás nélkül, több száz gyertya fényében.

– Éveket töltött külföldön, számos ajánlattal, mégis hazatért. Ez nem túl „divatos” döntés manapság.

– A divat azoknak való, akik nem tudják, vagy nem merik a saját sorsukat kovácsolni. Jól megmondják nekik, hogy kell kinézni, mit kell csinálni, és rengetegen vonulnak egy irányba. Amikor külföldre mentem, azért tettem, mert hívtak, és fogalmam se volt, mi van ott. Megtapasztalni ezt fiatalon, óriási és sorsformáló élmény. Azonban eljön a pillanat, amikor minden embernek el kell számolnia önmagával. Már nem kifelé, hanem befelé kell írja az önéletrajzát, önmaga megelégedésére. Ha pedig szerepel abban az írásban értékes dolgok elsajátítása, sikerek nemzetközi terepen, akkor hiszem, hogy egy ponton vissza kell fordulni. Ha az ember olyan szerencsés volt, hogy fiatalon világot láthatott, akkor szeresse annyira a hazáját, hogy az élményeiből és tapasztalataiból hazahozza azt, amit lehet.

Ettől az országtól én szeretetet, tanítást, barátokat, szerelmeket kaptam, és egy ponton fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy én mit adtam vissza? Széchenyi, Wesselényi elmentek ugyan külföldre, de miután körülnéztek, igyekeztek a látott újdonságokat hazahozni, és idehaza értéket teremteni. Nem ők a jó példák? A gyökereink, a hazánk nélkül senkik vagyunk.

A gyerekkori „legjobb jó barátommal” körbeutaztuk a Földet idén év elején. Hosszú ideje terveztük, és egy dologban egyetértettünk, hogy nem lehet luxusutazás (pénzünk se lett volna rá), mert egy toronyból az ember nem látja a világot. Olyan helyeken, mint Kambodzsa vagy Peru, nyilvánvaló dolgokra ébred rá az ember. Olyanokra, hogy mekkora kincs, ha víz folyik a csapból, és azt meg lehet inni. Vagy ha van világítás, és ehető élelem egy boltban. A legtöbb úgynevezett probléma, ami elől ma külföldre mennek, igazából nem probléma, csak egy univerzális vágy, a jólét hajkurászása.

A jólét azonban önmagában nem teszi boldoggá az embert. Boldoggá az értelmes munka tesz bennünket, igen magas színvonalon. Ettől érezzük, hogy tettünk valamit, volt értelme, hasznosak vagyunk. Hasznos persze egy jól fizetett csavar is az angol gazdaságban, de minden tisztelettel, nekünk nem kellene elsőbbséget élvezzen a magyar? Hát ezekért vagyok itthon. Ahogy Márai írja a Gyertyák csonkig égnek című könyvében, az ember az igazán fontos kérdésekre az életével kell, hogy feleljen. És mi a fontos kérdés, ha nem ez?

Született: Győr, 1977. december 23.

Iskolák: Bartók Béla Zenei Általános Iskola, Győr, Richter János Zeneművészeti Szakközépiskola, Győr, ELTE TFK

Karrier: 1992-ben, 15 esztendősen lépett fel első nyilvános hangversenyén, 1994-ben tartotta első interaktív hangversenyét, 1999-ben indult nemzetközi karrierje, 2005-től iskola koncerteken is fellép. 2005-ben a Jeruzsálemi Templomos Rend lovagjává választották, 2008-tól szülővárosa, Győr Kulturális Nagykövete

Hobbi: a világ megismerése – fizika, politika, történelem, művészetek

Született: Győr, 1977. december 23.

Iskolák: Bartók Béla Zenei Általános Iskola, Győr, Richter János Zeneművészeti Szakközépiskola, Győr, ELTE TFK

Karrier: 1992-ben, 15 esztendősen lépett fel első nyilvános hangversenyén, 1994-ben tartotta első interaktív hangversenyét, 1999-ben indult nemzetközi karrierje, 2005-től iskola koncerteken is fellép. 2005-ben a Jeruzsálemi Templomos Rend lovagjává választották, 2008-tól szülővárosa, Győr Kulturális Nagykövete

Hobbi: a világ megismerése – fizika, politika, történelem, művészetek-->