Andor László: Elefánt a szobában

Európát egyszer (2011-ben) már visszalökte a recesszióba az eurózóna belső egyensúlytalansága és a valutaunió jövője körül kialakult bizonytalanság. Ezt a csapdát most jó lenne elkerülni, de ehhez erősíteni kell azokat a trendeket, amelyek a növekedés jelnlegi újraindulását lehetővé tették.

Néhány fontos tényezőre lehet visszavezetni a fellendülés kezdetét. Ilyen tényező az Európai Központi Bank korábbinál aktívabb és támogatóbb szerepvállalása. Eközben a fiskális konszolidáció üteme lelassult (mert már lelassulhatott), Németországban pedig nőttek a keresetek (bár ez messze nem kompenzálja még a megelőző évtized agresszív bérvisszafogását).

2013 második negyedévében hosszú idő után először nőtt a belső kereslet az eurózónában. Ezzel szorosan összefüggésben lassan-lassan erősödni kezdett az üzleti bizalom is, aminek hatása – talán paradox módon – még nem hatja át eléggé azoknak a peremországoknak a helyzetét, ahol az elmúlt három-négy évben a legnagyobb kiigazítási és reformhullámot hajtották végre – éppen a versenyképesség javítása érdekében.

Az adatok azt mutatják, hogy a „deficit-országokban” végrehajtott „belső leértékelés” a profitok emelkedését okozza ugyan, de önmagában még nem vezetett el a beruházások élénküléséhez. A dél-európai periféria növekedési kilátásai harmatgyengék.

Az eurózóna integritását csak nagy áldozatok árán sikerült megőrizni. A lakossági reáljövedelmek a periféria országaiban több mint tíz százalékkal csökkentek három év alatt; a szegénység és az egyenlőtlenségek ez alatt csak növekedtek.

A periféria gazdasági pangása és szociális instabilitása veszélyt jelent a rendszer egészére néze. Az EMU belső egyensúlytalanságainak áthidalására képes új modell bevezetése azonban nyögvenyelősen halad, mégpedig az átalakításhoz szükséges közgazdasági konszenzus és politikai egyetértés hiánya miatt.

Mindaddig, amíg az EU-szintű reformfolyamat elő nem állítja a 2.0-ás valutauniót, a korábbinál jóval erősebb pillérekkel, a többlettel és hiánnyal bíró országok differenciált kezelése ad esélyt a fellendülés megindításához.

A többletországok, és elsősorban Németország jóval többet tehetnek a gazdaság élénkítéséért. A németországi általános minimálbér bevezetése alapvető fontosságú. Ez nemcsak az alacsonyabb jövedelmű, vagy kimondottan szegény munkavállalók számára jelent majd sokat, hanem az eurózóna egészének belső keresetére kihatással lesz.

Az, hogy esetleg az általános minimálbér nehezíti a munkanélküliségi ráta további leszorítását Németországban, elképzelhető. Ugyanakkor az új német kormánykoalíció megteheti, hogy – átmenetileg – csökkenti az élőmunkát terhelő adókat az alacsonyabb jövedelmi kategóriákban (vagy a fiatal munkavállalók körében), így segítve a kereslet fennmaradását.

Egyidejűleg Németország bővítheti infrastrukturális beruházásait (annak ellenére, hogy az új berlini repülőtér esetében láttunk egy példát arra, hogy ami elromolhat, az ott is elromlik néha). Németország önmagához képest le van maradva számos területen, ahol egy beruházási hullám gyorsíthatja a modernizációt és erősítheti a versenyképességet – a szélessávú internet fejlesztése jó példa erre.

A valutaunióban – miután egységesül a monetáris politika és közös szabályrendszerben működik a fiskális politika – a kölcsönös függőség érvényesül. Egyes országok erősségei és gyengeségei kihatnak a többiekre.

Ma már nem mondható el, hogy Németország önállóan, másoktól függetlenül éri el gazdasági sikereit. A német gazdaság egyre inkább külföldről importált munkaerővel tud csak működni. A válság idején a perifériaországokból kivont, kimenekített tőke óriási finanszírozási előnyhöz juttatta Németországot.

A német siker tehát európai siker, amelynek folytatódásához az európai gazdaság egészébe kell visszaforgatni forrásokat. Az óriási folyófizetésimérleg-többlet ezzel szemben azt jelenti, hogy az exportteljesítménynek köszönhetően előállt többlet egy igen nagy részét Európán kívül fektetik be.

Ugyanakkor a deficit-országok oldalán is van mit tenni. Ott ugyanis nemcsak az történt az elhúzódó recesszió alatt, hogy csökkentek a jövedelmek és nőtt a szegénység, hanem egyidejűleg az adósság sem vált fenntarthatóbbá. Általános trend az adósság/GDP hányadosok növekedése.

E kérdés mielőbbi megvitatása és valamiféle előremutató megoldás elővezetése Görögország esetében szinte biztosan feltétele annak, hogy az üzleti hangulat jobbra fordulhasson és megindulhasson egy új beruházási ciklus. Ugyanakkor nemcsak a görögök számára fontos, hogy a bankunió megvalósítása előrehaladjon, és a befektetők szemében bizonyosságot teremtsen az eurózóna stabilitásáról.

A kínai gazdasági növekedés lassulásával és a nagyobb feltörekvő gazdaságok (BRICS) körüli bizonytalanság fokozódásával egyre csökken annak az esélye, hogy Európát a világ többi részébe irányuló export húzza ki a recesszióból. Az EU-n belül kell nagyobb keresletről gondoskodni, ami értelemszerűen azzal is jár, hogy egyes országok többlete csökken, más esetekben pedig nem, vagy alig csökken a folyó fizetési mérleg hiánya.

A Gazdasági Monetáris Unió nem lehet a fizetési mérlegek szépségversenye. Egyetlen legitim célja az lehet, hogy a gazdasági növekedés lehetőségét segítse maximalizálni – az összes résztvevő országban. Ha eltévesztjük ezt a célt, könnyen azt tapasztalhatjuk, hogy az euróba vetett, jelenleg még erős bizalom egyszer csak fogyatkozni kezd.