Az illúziókat kergető Németország

Az elmúlt napokban az Európai Központi Bank (EKB) kormányzótanácsának német tagja erőteljesen fejezte ki egyet nem értését a testület november 7-i kamatcsökkentő döntése miatt. Eközben az Európai Bizottság vizsgálatot indított arra vonatkozóan, hogy Németország folyó fizetési mérlegének magas többlete okoz-e gazdasági károkat az EU-ban, illetve a világgazdaság más részein. A brüsszeli vizsgálat és az exportalapú német növekedési modell bírálata komoly felháborodást váltott ki Németországban.

Németország sokáig a leginkább integrációpárti tagállamok közé tartozott, de a közvélemény fokozatosan elfordult Európától és a közös valutától. Ennek tudható be, hogy az utóbbi időben felbukkant egy nyíltan euróellenes párt, amely ugyan nem jutott be a Bundestagba a szeptemberi választásokon, de potenciális szavazóbázisa egyre növekszik. Ez súlyos problémát jelent, mert Németországnak amúgy vezető szerepet kellene játszania az európai vízió kialakításában.

A német közvélemény európai integrációval szemben növekvő ellenérzéseiben három illúzió játszik szerepet. Ugyanezen tévhitek okolhatók azért, hogy a legtöbb német nem látja be: az eurózóna szétesésével országa veszítené a legtöbbet.

A németek első illúziója az, hogy az ország gazdasága különösen jól vészelte át a válságot. Habár a GDP-növekedés erősen lelassult 2009-ben, a gazdaság gyorsan talpra állt: a német GDP jelenleg nyolc százalékkal nagyobb, mint akkor volt. A munkanélküliség mértéke is csökkent a válság során, elérve az 5,2 százalékos szintet, ami az újraegyesítés óta a legalacsonyabb arány. Emellett a német kormányzat fiskális konszolidáció iránti elkötelezettsége lehetővé tette, hogy tavaly többletet mutasson ki az államháztartás.

Ezek az adatok mind azt az érzetet erősítik, hogy a német gazdaság fellendülőben van, és a jövő még fényesebb lenne, ha az eurózóna gyengébb teljesítményű gazdaságai nem húzták volna vissza Németországot. Hosszabb időre visszatekintve azonban az ország gazdasági teljesítménye inkább elkeserítőnek nevezethető. A DIW berlini gazdaságkutató intézet egyik tanulmánya arra mutat rá, hogy a monetáris unió 1999-ben történt elindítása óta volt, hogy Németország az eurózóna legalacsonyabb rátáját érte el a GDP és a termelékenység növekedése terén. Továbbá a reálbérek alig emelkedtek, a német munkavállalók több mint 60 százaléka esetében egyenesen csökkentek.

Természetesen a német közvélemény álláspontja nem teljesen megalapozatlan, hiszen az eurózóna perifériájának válsága gyengíti Németország növekedési kilátásait. Emlékezniük kellene azonban arra, hogy alig egy évtizede még Németország volt „Európa beteg embere”, és a többi tagország erőteljes növekedése jelentős mértékben segítette elő a német kilábalást. A németeknek meg kell érteniük azt is, hogy az európai országok egy csónakban eveznek, ami jó Európának, az jó Németországnak, és ez fordítva is igaz.

A második illúzió, ami elvakít sok németet, hogy az eurózóna többi kormánya az ő pénzükre pályázik. Sok német szerint a bankunió tervezett bankszanálási és betétbiztosítási mechanizmusai jelentős kockázatot és költséget jelent majd a német adófizetők számára. Németország emiatt vonakodik attól, hogy teljes mértékben részt vegyen a bankunióról szóló vitákban. A németek bírálják az EKB monetáris politikájának eszközeit is, különösen a közvetlen kötvényvásárlási programot (Outright Monetary Transactions - OMT). Az OMT-vel szembeni ellenkezés azonban éppenséggel kontraproduktívnak is nevezhető, hiszen EKB már bejelentett egy ehhez hasonló programot, ami megnyugtatta a piacokat, és így csökkentek a perifériaországok államkötvényeinek hozamai.

Németország harmadik illúziója, hogy a jelenlegi krízis tulajdonképpen az euró válságaként írható le. Valóban csábítónak tűnik egyszerűen a közös valutát megtenni bűnbaknak, de tény, hogy az euró hatalmas gazdasági és pénzügyi hasznot hozott Németországnak. Azt is figyelembe kell venni, hogy az eurózóna válságának nincsen valutakrízisekre jellemző vonása. Az euró ugyanis nem egy túlértékelt, rosszul kezelt valuta, amely alááshatná az eurózóna versenyképességét, és erodálná a bizalmat a fizetőeszköz hosszú távú stabilitásában.

Szintén sokszor halljuk azt az érvet, hogy a válságot valójában az okozta, hogy az eurózóna nem egy optimális valutaunió. Ezzel szemben semelyik gazdaság sem nevezhető optimális valutaövezetnek, jelentős különbségeket lehet tapasztalni például az USA egyes államai, vagy Németország tartományai között is. Az euró hosszú távú életképességének fő gátja valójában az, hogy nincs meg a politikai akarat az olyan kiegészítő intézkedések meghozatalára, mint a bankunió vagy a fiskális unió.

Az eurózóna gazdasági kilátásai javultak, azonban a valutaunió még nem jött ki a veszélyzónából. Egy adott tagállamban kitörő mély válság dominóhatást válthat ki a többi országban. Németország számára ez különösen nagy kárral járna.

Angela Merkel kancellár harmadik kormányának, mihelyst megalakul, le kell számolnia ezekkel az illúziókkal, amelyek megakadályozzák, hogy Berlin proaktív és konstruktív szerepet töltsön be annak érdekében, hogy az eurózóna valódi unióként működhessen. Mindenképpen szükség lesz az eurózóna országai közötti bizalom helyreállítására is. Ezeket ugyan kétségtelenül nehéz lesz teljesíteni, de ez Németország egyetlen valódi választása, és egyben ez az eurózóna reménye.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org