Bankunió vagy renacionalizáció?

Egyértelmű jelei vannak a renacionalizáció folyamatának, ugyanis a hitelboom 2008-ban bekövetkezett vége óta az eurózóna magországaiban (lényegében Németországban és a szomszédos kisebb államokban) lévő bankok határon átnyúló követelései az eurózóna perifériaországai felé 1,6 ezer milliárd euróról kevesebb, mint ennek a felére csökkentek.

Ez a trend akár addig folytatódhat, amíg a határon átnyúló banki követelések értéke olyan alacsony lesz, hogy azok már rendszerszinten nem lesznek meghatározóak, mint ahogyan az az euró bevezetése előtt volt. Ez a helyzet a jelenlegi folyamatokat alapul véve akár néhány éven belül bekövetkezhet. Ezzel pedig a pénzügyi integráció jórészt meg is szűnne.

A hivatalos uniós álláspont szerint a renacionalizáció nem támogatandó dolognak számít, azonban a jelenségnek vannak előnyei is. Egy adott tagállamban bekövetkező pénzpiaci sokknak az egész eurózónát érintő rendszerszintű hatása ugyanis kevésbé súlyos, ha a határon átnyúló adósság mértéke alacsony.

Továbbá a tagállami bankrendszerek ma már jóval könnyebben el tudnak különülni, mert a perifériaországok folyó fizetési mérlegei már elértek egy hozzávetőleges egyensúlyt (Görögország kivételével mindegyik ország várhatóan egy kis mértékű külső többletet tud majd felmutatni jövőre). Ez egy jelentős változás, hiszen néhány éve olyan országok, mint Spanyolország vagy Portugália jelentős hiányt halmoztak fel a folyó fizetési mérlegükben. Ezen országokat így igen kedvezőtlenül érintette a határon átnyúló hitelezés visszaesése. E folyamatnak azonban stabilizáló hatása is lehet azzal, hogy korlátozza a pénzügyi sokkok nemzetközi transzmisszióját.

Ez a jelenség nem csak elméletben működik. Az olasz befektetők például még mindig jelentős értékű külföldi eszközökkel (köztük német kötvényekkel) rendelkeznek, az olasz állampapíroknak pedig még mindig jókora hányada van külföldi befektetők kezén. A hosszú távú olasz állampapírok kamatszintje azonban mintegy 250 bázisponttal magasabb, mint a német kötvényeké, vagyis ekkora a kockázati prémium értéke. Teljes renacionalizáció során az olasz befektetők eladnák külföldi eszközeiket és hazai kötvényeket vásárolnának, aminek eredményeképpen Olaszországot nem érintenék a más országban bekövetkező pénzügyi sokkok, és csökkenne a kamatteher az egész gazdaságra vonatkozóan.

A külföldiek kezén azonban jelenleg még a GDP 30 százalékának megfelelő értékű olasz állampapír-mennyiség van. Ha a hazai befektetők tulajdonában lenne a teljes olasz államadósság, akkor a kockázati prémium emelkedése kevésbé viselné meg az ország gazdaságát. A kockázati prémium 500 pontra történő megduplázódása esetén ugyan az adósságszolgálat költségei emelkednének, de a kockázati prémiumot teljes mértékben az olasz befektetők kapnák meg, akiknek jövedelme így növekedne, ami az ország nettó nyeresége lenne. Emellett a befektetők magasabb jövedelmét meg is lehetne adóztatni.

A renacionalizáció forgatókönyvének ellentéte a valutaunió pénzpiacainak teljes integrációja lenne, ami az eurózónán belüli bankunió létrehozásának a célja. A teljes bankunió megvalósulásával a határon átnyúló hitelezés mértéke növekedne, az egyes tagállamokban keletkező esetleges pénzpiaci sokkokat pedig a közös valutauniós intézményeknek kellene kezelniük. A kamatszintek így alacsony szintre csökkennének, ami a perifériaországok gazdasági kilábalását segítené, illetve egyszerűbbé tenné az államháztartások stabilizálását.

Sajnos azonban nem valószínű, hogy hamarosan létrejön egy valódi, teljes bankunió. Az már eldőlt, hogy az EKB a 120 legnagyobb bank felügyeletét megkapja, azonban nem biztos, hogy a teljes bankunió létrejöttéhez szükséges következő intézkedés is megszületik. Az eurózóna legtöbb tagállamának kormánya ugyanis de facto ellenzi az úgynevezett közös szanálási mechanizmus (single resolution mechanism, SRM) kialakítását, mert ez azzal járna, hogy már nem lennének képesek az országukban működő bankokat felügyelni. A betétbiztosítás kérdését pedig még érdemben meg sem vitatták.

E forgatókönyv szerint az integráció legfeljebb a „kolonizáció” egyfajta formáját jelentheti, amelyben a rendezett fiskális helyzetben lévő országok bankjai, kihasználva az alacsonyabb tőkeköltségek adta előnyöket, felvásárolják a gyenge fiskális helyzetben lévő országok bankjait. Még abban a nem valószínű esetben is, ha ez nem ütközik politikai ellenállásba, a kolonizáció nem vezetne el egy hatékonyan működő közös bankrendszerhez.

Az eurózóna így azt kockáztatja, hogy a jelenlegi, stabilnak nem nevezhető helyzetet konzerválja, amelyben a határon átnyúló követelések mértéke elég nagy ahhoz, hogy egy adott tagállamban kitörő pénzpiaci sokk az eurózóna egész bankrendszerére hatással legyen, de a pénzpiaci integráció nem elég mély ahhoz, hogy a tőke teljesen szabadon áramoljon az eurózónán belül. Ha a teljes bankunió kialakítása megoldhatatlannak bizonyul, akkor inkább jobb lenne, ha hagynánk, hogy a renacionalizáció irányába mutató folyamatok szabadon érvényesülhessenek. Ezáltal legalább az eurózóna egy bizonyos szintű stabilitást kapna.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org