Először is, nem kellene ártani

Az utóbbi években azonban pontosan ez történik. A cél nyilvánvalóan nem az volt, hogy a munkanélküliek száma növekedjen, vagy hogy a gazdaság recesszióba süllyedjen. A megszorítások azonban, amelyeket abban a reményben vezettek be, hogy általuk visszanyerik az állampapírpiacnak hátat fordító nemzetközi befektetők bizalmát, pontosan ehhez vezettek: recesszióhoz és tömeges munkanélküliséghez. Az intézkedések, amelyek a GDP-arányos államadósság szintjét voltak hivatottak mérsékelni, olyan mértékben visszafogták a keresletet, hogy az adósságráta végül alig csökkent, mi több, egyes esetekben még nőtt is.

Ha a megszorítások káros hatásait bizonyítani kell, a Dél-Európában bevezetett intézkedések példája több mint elegendő. A fenntarthatatlan adósságszinttől tartó befektetők aggályaira választ kellett adni – de a deficit csökkentését célzó lépések nem hatottak volna annyira negatívan a növekedésre, ha hosszabb időre terjednek ki. Szerényebb mértékű kiadáscsökkentések és az adóemelések mellett – azon túl, hogy a növekedés és a foglalkoztatás is kisebb sokkhatást szenved el – a deficitcélokat is könnyebben el lehetett volna érni. A befektetők gyorsabban visszatérnek, és segítik lejjebb szorítani a kamatokat, aminek eredményeként csökkennek az adósságszolgálat terhei – ami azt jelenteni, hogy könnyebb mérsékelni a deficitet is.

Azt, hogy történtek hibák, általában nem vonják kétségbe; az IMF is elismerte, hogy alábecsülte a megszorításoknak a növekedésre gyakorolt negatív hatását (a fiskális multiplikátort). Az európai döntéshozók úgy határoztak, hogy a reformok bevezetését hosszabb időtartamra tolják ki, és a legtöbb tagállamnak néhány év haladékot is adtak a költségvetés rendbetételére. Meg kell jegyezni azt is, hogy az európai országokat már nem csupán az államháztartási mérleg tényleges javulása alapján ítélik meg, hanem figyelembe veszik intézkedések volumenét. Az utóbbiakat értékelik, és amennyiben a csalódást keltő eredményt a multiplikátorhatás váltotta ki, az országot nem büntetik meg.

Ezt az új konszenzust erősíti az Európai Bizottság friss tanulmánya is (Jan in ’t Veld: Fiscal consolidations and spillovers in the Euro area periphery and core), amely feltárja, hogy a déli országokban bevezetett megszorítások káros hatásai miként terjedtek tovább az eurózónában. A gazdasági aktivitás lassulása miatt a déli tagállamokban visszaesett az import is, aminek következtében csökkent a szomszédos európai országok termékei iránti kereslet. A jelentés rámutat a versenyképesség változására is: az egységnyi munkaerőköltség csökkentését célzó reformok javítják az adott ország versenyképességét, a szomszédjaikét viszont – amennyiben minden más változatlan – csökkentik. A recesszióhoz hozzájárult az is, hogy a megszorításokat eurózóna-szerte egyszerre vezették be. (A tanulmány más hatásokat is sorra vesz, többek között azt, hogy az adósság fenntarthatóságát illető kételyek miként terjedtek egyik országról a másikra, és hogy milyen negatív spirál alakult ki a banki és a szuverén kockázat között. Ezek a problémák, amelyeknek a többsége az EKB asztalára tartozik, arra utalnak, hogy inkább bankunióra van szükség, mint tagállami szintű fiskális intézkedésekre.)

Anélkül, hogy elhajlana a dogmától – miszerint a költségvetési megszorítások elkerülhetetlenek – a tanulmány amellett érvel, hogy az egyenlegjavító intézkedéseket időben jobban ki kell terjeszteni. Rámutat, milyen hasznos lenne, ha azok az országok, amelyek megengedhetik maguknak, élnének a gazdaságélénkítés eszközeivel. Anélkül hogy egyetlen országot is megnevezne, a szerző úgy tűnik Németországra utal, az egyetlen olyan AAA-besorolású eurózóna-tagállamra, amely expanziós lépésekkel a szomszéd országok gazdaságára is jelentős hatást gyakorolhatna.

Függetlenül attól, hogy dicsekedhet-e legmagasabb osztályzatokkal, néhány eurózónán kívüli nagy országnak sem okozna gondot a jelenleginél nagyobb deficit finanszírozása. Ezek az országok monetáris politikai eszközökkel megakadályozhatják, hogy a kamatok egy esetleges befektetői bizalomvesztés következtében emelkedjenek. A magánszféra költéseinek a mérlegalkalmazkodásból eredő csökkenését ellensúlyozó állami többletkiadást alacsonyabb költség mellett képesek finanszírozni, így végeredményben egyetlen kockázat maradt: a devizájuk leértékelődése, ami viszont pozitív hatást gyakorolna az exportszektorukra.

Japán határozottan erre az útra lépett – igaz, csupán hosszú deflációs évek után. Érdemes feltenni a kérdést: vajon az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok miért nem követi ezt az utat? Az USA esetében a válasz sajnos nyilvánvaló: amint egyik válság vezet a másikhoz, a kongresszus működési zavarai egyre látványosabbak. A Council of Economic Advisers becslése szerint őszi részleges leállása az országnak 0,25 százalékpontnyi növekedéscsökkenésbe (mintegy 40 milliárd dollárba) és 120 ezer álláshelybe került.