Intézményújítás

Évtizedekkel ezelőtt írta Douglass C. North, hogy a gazdaság növekedése az intézményektől is függ. Az intézmények csökkentik a bizonytalanságot a mindennapi életben, és stabil szerkezetet állítanak fel hozzá. A Nobel-díjas közgazdász úgy látja, a társadalmak útját az intézmények egyengetik.

Az irányzat másik neves képviselője, Oliver E. Williamson az intézményeket négy szintre sorolta annak függvényében, hogy milyen időhorizonton változnak. A legelső a „társadalmi beágyazottság”, ami 100–1000 év alatt módosul. Itt a szokások, a normák, a vallások és a tradíciók helyezkednek el. A második szint az „intézményi környezet”, aminek a változásához – a szintén Nobel-díjas – közgazdász szerint 10–100 évre van szükség. Ezen a szinten van a jogi környezet, az alkotmány, az emberi jogok, a politikai rendszer, a migráció, a pénzügyi rendszer, valamint a tulajdonjogok is. A harmadik szinten találjuk az 1–10 év alatt változó irányítási struktúrákat (szerződések, vállalati szerkezetek, piac). A neoklasszikus elmélet kulcselemei (erőforrás-allokáció) foglalják el a negyedik szintet, ahol Williamson szerint folyamatos a változás.

Philip Schuler kutatásai szerint a volt szocialista országokban többek között a gyenge intézményi háttér is okolható a gazdaság rendszerváltást követő visszaesésért. Az intézményi környezet utóbb a helyes irányban változott. A növekedési adatokból úgy tűnik, hogy a politikai, gazdasági és társadalmi rendszer átalakulásának jelentős hozadéka volt. Az intézményi környezet változásait részben a politika átalakulás idézte elő, mi több: a politikai beavatkozás egy új gazdasági, társadalmi berendezkedés – például a piacgazdaság – alapjainak lefektetésekor elkerülhetetlennek tűnik.

A világgazdasági válság – és régiónkban a rendszerváltás megítélése – az intézményi környezetben is változásokat hozott. Egyes országokban megerősítették az intézményeket és azok függetlenségét, a politikai vezetés pedig igyekezett biztosítani, hogy az intézmények a lehető leghatékonyabban érjék el céljaikat. Máshol viszont úgy látták a politikai döntéshozók, hogy a reformokon túl új célokra is szükség van. Mély átalakításokat hajtottak végre – a nemzetközi „sztenderdeket” és a gazdasági berendezkedés határait feszegetve –, amelyek egyes esetekben az intézmények alapvető működését is befolyásolták. Az intézmények eredeti feladatát azonban még ilyen esetekben sem szabad szem elől téveszteni, ellenkező esetben komoly költségei lehetnek a célfüggvénytől való eltérésnek (például ha nagyobb súllyal kell figyelembe venni a kormányzatok rövid távú céljait).

Az intézményi közgazdaságtan követői szerint az intézmények komoly hatással lehetnek a gazdasági növekedésre. Nem csupán a lassan, nehezebben változó társadalmi szokások, de a viszonylag gyorsabban átalakuló tényezők is, amilyen a tulajdonjog, a tőkebefektetések szabályai vagy a migráció.

Néhány döntés – amely mélyen érinti az intézményi környezetet, működésüket – akár lavinát is elindíthat. A bizalom ugyanis könnyen elszáll, és lassan épül újra, éppúgy, mint a tőzsdén, ahol az emelkedéshez hosszabb idő kell, az összeomláshoz viszont néhány nap is elegendő.

North szerint az alkotmány módosítása a legköltségesebb, a törvények megváltoztatása pedig többe kerül, mint az egyéni szerződések átírása. Persze léteznek olyan helyzetek, amikor indokolt módosítani az alkotmányt is, de fontos, hogy a változást széleskörű támogatás övezze, és csak olyan módosítások legyenek, amelyeket valóban nem optimális alacsonyabb szinten szabályozni. Ha az intézmények valóban csökkentik a bizonytalanságot, akkor érdemes feltenni a kérdést: milyen kockázatokat hordoz a gyakori működési változás – vagy éppen a mély beavatkozás – ott, ahol a piacgazdaság alapjai éppen csak kiépültek.