Kishantos esetében a legszembetűnőbb a sok ellentmondás

Kishantos esetében a legszembetűnőbb az a sok ellentmondás, amely az egész ügyet övezi. Nem csupán érzelmekről és eltérő attitűdökről van szó, hanem számos ténykérdésről is. Az egyik fél szerint van német-magyar kormányközi megállapodás, a másik fél ezt tagadja. A kishantosiak nem adták át a földet az NFA-nak, az azonban mégis továbbadta az új bérlőknek. Az egyik fél állítja, hogy széleskörű és magas szintű oktatás folyt a program keretein belül, a másik fél szerint ez erős túlzás. És végül: a gazdaság a tárca szerint nem működött sikeresen, míg a civilek szerint mintaprogramról van szó.

Mindezek az ellentmondások tisztázhatók lennének, még csak nem is lenne nagy feladat rendet tenni az ügyben – ha nem egy botrányossá vált helyzetben kellene rajtuk vitatkozni. Nyílt vitában, minden fél kellő együttműködésével gyorsan tisztázható lenne minden ténybeli kérdés, egy képzeletbeli, másfél órás showműsor bőven elegendő lenne erre a célra.

Ami aggasztó az ügyben, az éppen az ellentmondások köde, a nyíltság hiánya. Ha készült volna egy elemzés, amely kimutatja, hogy Kishantos húsz éve oktalanul működik, ha semmi sem indokolja a további fennmaradását, ha nevetséges, fenntarthatatlan gazdálkodás folyik ott, talán senkinek nem lenne egy szava sem. Ha lett volna egy nyílt egyeztetés arról, hogy meghosszabbítsa-e az állam a földbérleti szerződést, egyáltalán, hogy érdemes lenne-e hosszabbítani, akkor előbb-utóbb nyugvópontra jutottak volna a dolgok.

Ha teljesen nyilvános pályázatok, üzleti tervek lennének – mondjuk az interneten közzétéve – arról, hogy mire cseréli le az NFA az eddigi rendszert, az sokkal meggyőzőbb lehetne. Ahol ilyesféle zavar, pillanatnyi rövidzárlat keletkezik, ott rögtön megjelenik a politika, innentől pedig még kevesebb az esély a tisztánlátásra. Innentől kezdve ez már kampánytéma, megegyezésre esély sincs.