Nagy Magyar Adósságrendezés

Ha így folytatja, a Nagy Nemzeti Adósságrendezés Kormányaként vonul majd be a történelemkönyvekbe a második Orbán-kabinet. Az ember csak kapkodja a fejét: hol a devizahitelesek megmentésétől hangos a sajtó, hol arról olvasni, hogy átvállalják az önkormányzatok adósságát, hol ünnepélyes arccal bejelentik: kifizetik az egyházak, sportegyesületek és kórházak tartozásait. A dolog lassan odáig fajul, hogy vagy kezdi magát igen rosszul érezni, aki nem volt képes legalább néhány milliós adósságot összehozni, vagy kezd igencsak elege lenni abból, hogy adóforintjaiból nehéz helyzetbe került magánszemélyeket és cégeket segítenek ki. Különösen, hogy a rendelkezésre álló információkból egyszerűen lehetetlen megítélni, önhibájából vagy azon kívül került a delikvens megmentésre szoruló helyzetbe.

A nagy adósságrendezésnek ugyanakkor sokan örülhetnek, és nem csak azok, akik megszabadulnak a tehertől. A bankok például, amelyeknek a devizaadós-mentés miatt várhatóan jelentős veszteségeket kell majd elszenvedniük, a helyhatóságok gatyába rázása révén két év alatt összesen 1100 milliárdhoz jutnak. Azt nem tudni, hogy közműcégek és/vagy beszállítók örülnek-e jobban annak, hogy hat fővárosi sportegyesület 1,5 milliárdot kap adósságai rendezésére. Az viszont biztos, hogy a reformátusokat sikerült kínos helyzetbe hozni azzal, hogy a kormány önként jelentkezett adósságaik kifizetésére, és az is, hogy nem csak Varga Mihály, de még az önkormányzati szövetségek is indokolatlannak, sőt igazságtalannak tartják átvállalni az összes önkormányzat összes hitelét. Ahogyan az is tény, hogy az állam mindeközben saját kórházai tartozásait megint csak részben rendezi az intézményeknek most megítélt – nem mellesleg az Egészségbiztosítási Alapban megspórolt – 33 milliárdból.

Az, hogy egy országban mire van pénz, egy kedves ismerősöm szerint kizárólag politikai akarat kérdése. A Nagy Magyar Adósságrendezés alapján ezzel nehéz lenne vitatkozni.