Nem csak a húszéveseké

Amit a politikusok már régen felismertek, azt a gazdasági élet szereplői furcsa mód csak mostanában kezdik megérteni: a jövőjük múlik azon, számolnak-e az idősekkel. Pedig ha logikusan gondolkodunk, és nyitott szemmel járunk, láthatjuk: a magyar nyugdíjasoknak is van már egy új, a korábbiakhoz legfeljebb abban hasonlító generációja, hogy már nem dolgoznak. Ők már nem bácsik és nénik, akiknek a napjai mással sem telnek, mint főzéssel, kis kerti munkával, barkácsolással, vagy azzal, hogy orvoshoz és temetőbe járnak, esetleg csendben várnak az elmúlásra.

Nekik bizony már nincs mindig idejük az unokákra, mert nyugdíjas klubba járnak, hétvégenként fürdőbe, bortúrára mennek, vagy egyszerűen csak beülnek a cukiba a „lányokkal”. Ki merne nekik vérnyomásmérőt vagy a vesemelegítőt ajándékozni karácsonyra, amikor azzal nyaggatják az unokát, hogy keresse már meg nekik a Jolikát vagy a Ferit a fészbúkon.

A hazai átlagnyugdíjakból persze még mindig nem nagyon lehet ugrálni. Ám, ha azt nézzük, hogy a népszámlálás adatai szerint az egyedül élő idősek több mint 90 százaléka a saját lakásában lakik, tehát nem kell havonta lakbért vagy hiteltörlesztést fizetni, nem kell a gyerekek iskoláztatására, különóráira, nyaralásaira költeni, rendszeresen tankolni az autót, akkor nem feltétlenül meredek azt állítani, hogy többet tudnak saját magukra költeni, mint az aktívak egy jelentős hányada. Még akkor is, ha az egészségügyi kiadásaik nyilvánvalóan magasabbak, mert azok jó részébe viszont besegít a tb.
Az előrejelzések szerint 2050-re a fejlett országokban a hatvan éven felüliek száma megkétszereződik, a javuló életkörülményeknek és az egészségügyi ellátásnak köszönhetően még a 65 évesek is számíthatnak arra, hogy további 20-25 évig élnek. Lényegesen tovább, mint azok a cégek, amelyek mindezt figyelmen kívül hagyják.