Stiglitz: Dél-Afrika kitör

Dél-Afrika úgy döntött, hogy nem újítja meg automatikusan azokat a megállapodásokat, amelyeket a poszt-apartheid korszak első éveiben írt alá, és már jelezte, hogy néhányat nem fog meghosszabbítani. Ecuador és Venezuela már lezárta a maga megállapodásait. India kijelentette: csak akkor hosszabbítja meg az USA-val kötött beruházási egyezményt, ha megváltozik a viták rendezésérének mechanizmusa. Brazília soha nem is írt alá ilyen megállapodást.

Jó ok van a szembeállásra. A Washington által szorgalmazott egyezményekkel szemben amerikai szakszervezetek, az egészségügyi, beruházási és más – nem a kormányhoz kötődő – szervezetek is felemelték szavukat. Ezek az egyezmények ugyanis jelentősen korlátozzák a fejlődő országokat abban, hogy megvédjék a környezetet a bánya- és más társaságokkal szemben, állampolgáraikat a halált és betegséget okozó termékeket forgalmazó dohányipari cégekkel szemben, és gazdaságukat azoktól a veszedelmes pénzügyi termékektől, amelyek a 2008-as globális válság kirobbanásában nagy szerepet játszottak.

Az ilyen egyezmények szorgalmazói általában azzal érvelnek, hogy szükségük van a tulajdonjogok biztosítására. De az olyan országokban, mint Dél-Afrika, a tulajdonjogokat eleve erős alkotmányos garanciák védik. Semmi nem támasztja alá, hogy egy külföldi cég tulajdonát jobban kellene védeni, mint az ország állampolgáraiét. Ha pedig az alkotmányos garanciák nem győzik meg őket Dél-Afrika elkötelezettségéről, a befektetők köthetnek kisajátítás elleni biztosítást, amelyet a Világbank keretei között működő Nemzetközi Beruházásvédelmi Ügynökség (Multilateral Investment Guarantee Agency) vagy más szervezet kínál.

A beruházási egyezmények támogatói igazából nem különösebben aggódnak a tulajdonjogok védelme miatt. Az igazi cél az, hogy ők korlátozzák a kormányok jogait a társaságok ellenőrzésére és adóztatására: hogy kötelezettségeket róhassanak ki rájuk, ne csak jogokat biztosítsanak számunkra. Amit a vállalatok nem tudnak nyílt politikai vitákban elérni, azt megpróbálják lopva – titokban megtárgyalt kereskedelmi megállapodásokon keresztül – tető alá hozni.

Eleve ámítás, amikor a külföldi cégek védelméről beszélünk: egy „A” országban működő cég megtehetik, hogy a „B” országban egy leányvállalatot létrehozva beperli „A” kormányát. Az amerikai bíróságok például következetesen úgy ítéltek, hogy a cégeket nem kell kompenzálni a szabályozói környezet változása miatt bekövetkező profitcsökkenésért – egy tipikus beruházási egyezmény alapján azonban egy külföldi cégnek módjában áll kompenzációt követelni.

Ami ennél is rosszabb, a szerződések lehetővé teszik a cégek számára, hogy tökéletesen értelmes és tisztán szabályozási intézkedések miatt bepereljék a kormányokat; így járhat el például egy cigaretta-forgalmazó vállalat, ha profitja a dohányzás visszaszorítását célzó szabályozás miatt csökken.

,,Az államok immunitásának elve” szerint államok csak meghatározott körülmények között perelhetők. De az USA által szorgalmazottakhoz hasonló beruházási megállapodások értelmében a fejlődő országok ellen indíthatók ilyen perek, méghozzá olyan eljárások keretében, amelyek messze nem ütik meg azt a szintet, amely egy 21. századi demokráciában elvárható lenne. Ezekről az eljárásokról már bebizonyosodott, hogy milyen önkényesek, és hogy nincs rendszerszintű lehetőség a különböző fórumokon született egymásnak ellentmondó ítéletek összeegyeztetésére.

Azok az országok, amelyek ilyen szerződéseket írtak alá, nagy árat fizettek értük. Sok közülük hatalmas perekkel szembesült, és hatalmas összeget fizetett. Előfordult, hogy a nem-demokratikus és korrupt korábbi kormányok által aláírt szerződések betartását követelték – annak ellenére, hogy az IMF és több más nemzetközi szervezet is az ilyen szerződések felmondását ajánlotta.

Ha a fejlődő ország nyeri is meg a pert (ami az elmúlt 15 évben gyakran előfordult), a pereskedés nagyon sokba kerül neki. Ennek (szándékolt) hatása az, hogy visszafogja a kormányok legitim próbálkozásait arra, hogy polgáraik érdekét szabályozással, adókkal és a vállalatokra rótt kötelezettségekkel védjék. Ha pedig egy ország volt olyan buta, hogy aláírt ilyen megállapodásokat, akkor csak nagyon szerény előnye származott – ha egyáltalán származott – belőlük. Dél-Afrikába például azokból az országokból, amelyekkel ilyen szerződéseket kötöttek, nem érkezett jelentős beruházás, olyan országok viszont, amelyekkel nem állapodott meg, sok komoly beruházást valósítottak meg.

Nem meglepő tehát, hogy Dél-Afrika a beruházási szerződések alapos felülvizsgálata után úgy döntött, hogy azokat – minimum – újra kell tárgyalni. Ha így járnak el, azzal nem a beruházások ellen, hanem a fejlődés érdekében tesznek lépéseket. Azzal, hogy a befektetők jogait saját törvényeivel védi, Dél-Afrika újra demonstrálja – új alkotmányának 1996-os elfogadása óta immár sokadszor – a jogállamiság melletti elkötelezettségét. A demokratikus döntéshozatalra a legnagyobb veszélyt éppenséggel a beruházási megállapodások jelentik.

Gratulálnunk kell Dél-Afrikának. Reméljük, más országok is követik a példáját.