A berobbanó kormányfő esete Berlusconi töltényeivel

Vannak nevek és mondatok, amelyek hallatán egy mezei bróker, egy európai politikus és egy átlagos hírlapíró is összerezzen. Ebbe a kategóriába tartoznak a „Silvio Berlusconi” és a „lemondott az olasz kormányfő” szóösszetételek is. Most azonban mintha mi sem történt volna: Enrico Letta pártja bizalmi szavazása után lemondott a kormány vezetéséről, Matteo Renzi felkérést kapott erre, a piacok mégis töretlenül bíznak abban, hogy Róma búcsút intett a kockázatos időknek.

A helyzet olyannyira stabilizálódott, hogy azt akár a kilábalás jelének is lehet tekinteni. A kötvényhozamok szép lassan csökkennek, a hét elején 2006 januárja óta nem látott alacsony kamatokat regisztráltak a tízéves állampapírok piacán. A hitelminősítők bizalma is kezd visszatérni. Ennek első jele volt, hogy múlt pénteken – Letta lemondásának napján – a Moody’s negatívról stabilra javította az ország adósbesorolásának kilátását. Az nyilván a világ legnagyobb hitelminősítőjének a figyelmét sem kerülte el, hogy az országnak éppen nincs kormánya, ám indoklásukban azt közölték: a kilátásokat ez sem befolyásolja.

Ehhez az is kellett, hogy Silvio Berlusconi volt kormányfő mostanában csendben van. Időnként persze nyilatkozik, többnyire arról, hogy a nagy visszatérésre a tavaszi európai parlamenti választásokon készül, de a kormány ekézése a novemberi sikertelen koalíciós szakítási kísérlete – és politikai karrierjének legmegalázóbb visszavonulása – óta látszólag lekerült a napirendről.

Az viszont a 77 éves politikus háttérbe kerülése után vált igazából egyértelművé: Enrico Letta ellenpontnak tökéletes volt vele szemben (értsd: amikor nyugalmat kellett árasztani, ezt meg is tette), bármi másra azonban kevés.

Így amikor az európai politikusok hátradőltek, az átlagos hírlapírók pedig épp unatkozni kezdtek, színre lépett Renzi. Az újabb tökéletes ellenpont: fiatal, energikus és nagy ívű terveivel most jutott arra a szintre, hogy bevegye az országos porondot. Lehet, hogy ha egy évvel ezelőtt jut ide, Itália elkerüli a majdnem egy évig tartó bizonytalanságot, ám az is lehet, hogy elbukik a milliárdos kormányfő és a rendszerét ostorozó Beppe Grillo árnyékában. Mellesleg hírek szerint jobb viszonyt ápol Berlusconival, mint saját pártjával, amelyet inkább eszköznek tekint személyes céljai megvalósítása érdekében.

Ellenfelei mégsem ezt róják fel nekik. Sokkal inkább azt, hogy 39 évesen, a 37 ezres Firenze polgármesteri székét felváltva úgy ugrott neki egy 61 milliós ország vezetésének, hogy sem parlamenti, sem kormánytapasztalattal nem rendelkezik.

Talán ennek tudható be, hogy Berlusconi reformellenes politikája és a távozása óta eltelt tétlenséget felváltó, igencsak ambiciózus tervekkel lépett be hétfőn a köztársasági elnök irodájába. Az első száz napra nem kevesebbet ígért Giorgio Napolitanónak, mint a választási reform elindítását (február), a munkanélküliség letörését célzó intézkedések kidolgozását (március), a közigazgatás átalakítását (április) és az adórendszer reformját (május).

„Ülj le, fiam!” – nyugtathatta volna a 88 éves államfő a 39 éves túlmozgásos fiatalembert, ám tény, sok vesztenivalója nincs. Így gondolhatják az olaszok is; a Corriere della Sera című napilap felmérése legalábbis azt mutatja, 52 százalékuk képesnek találja Renzit a szükséges reformok végrehajtására. Más kérdés, hogy szerintük erre a kormány Letta vezetésével is képes lenne, ami első ránézésre ellentmondásnak tűnik, bár valójában nem az. A két hónapos tárgyalások után tíz hónapja kiizzadt koalíciós megállapodás nyomán ugyanis olyan kormány működik Olaszországban, amelyik vagy semmire nem képes, vagy mindent keresztül tud verni a parlamenten. Ha a döntésképtelenséget arra vezetjük vissza, hogy Berlusconi mindenáron meg akarta buktatni Lettát, Renzi személye akár még garancia is lehet a biztos sikerre. Ha viszont arra, hogy valójában a pártoknak nem is áll érdekében például a választási törvény módosítása, akkor az új kormányfő is hiába próbálkozik, csodát nem fog tenni akkor sem, ha Berlusconi töltényei maradékának kilövése helyett pártjával, a Forza Italiával kívülről támogatja kabinetjét.

A jó hangulat tehát vélhetően egy darabig kitart Rómában, ám kérdés, a következő száz nap elegendő lesz-e Renzinek arra, hogy stabilizálja hatalmát és valóban át tudja verni a szétaprózódott politikai eliten terveit. Ez nem csak a fiatal politikus karrierje szempontjából döntő, hanem a piacok szemében is, annál is inkább, mivel a következő hónapokban az európai periférián olyan kulcskérdésekre is választ kell adni, mint hogy sikerül-e a spanyoloknak és a görögöknek kitörni a recesszióból, vagy hogy Portugália milyen módon tud kilépni a tavasszal lejáró hitelprogramból. És persze arra: az új kormány folytatja-e fenntartani a Letta és Fabrizio Saccomanni távozó pénzügyminiszter által szigorúan vett fiskális konszolidációt – vagy épp ellenkezőleg, a javuló hangulatban olcsóbbá váló hitelekkel próbálja a várt szinten tartani az államháztartási hiányt.

Olaszország egyelőre a jó úton jár, ám nehéz megjósolni, merre megy tovább. Arra már nagyobb biztonsággal lehet fogadni, hogy Matteo Renzi visszahozza a címlapokra Olaszországot – vagy azért mert csodát tesz, vagy azért mert sikertelenségével visszarántja Itáliát az adócsalásért elítélt Berlusconi és a demagóg humorista Grillo között őrlődő ország szintjére.