Az egykulcsos jövedelemadó és az ágazati külön adók is megmaradhatnak

Világunkban az érintettek szubjektív megítélése szerint az adóterhek mindig túlságosan magasak – bárhol és bármikor is készüljenek erről felmérések. A fejlett országok között ugyanakkor e téren is jelentős különbségek vannak: a szolidaritás értékeit inkább valló északi országokban jellemzően magasabb az elfogadhatónak ítélt adóteher, mint a minimális állami szerepvállalás ideáját követő liberális angolszász államokban. Az is nyilvánvaló, hogy ahol az állampolgárok és a vállalkozások elégedettebbek az államok által biztosított infrastrukturális, igazgatási és jóléti szolgáltatásokkal, ott szívesebben fizetnek magasabb adókat. Részben tehát ideológiai okokból, részben pedig a közintézményekbe vetett, eltérő mértékű bizalom miatt az adózással kapcsolatos elvárásokban az EU-tagországok közötti különbségek olyan jelentősek, hogy az adópolitikában legfeljebb apró részterületeken képzelhető el érdemi európai szintű harmonizáció. Másként fogalmazva: a legfontosabb adópolitikai döntések nagy valószínűséggel még sokáig nemzetállami hatáskörben maradnak. Azaz arról, hogy az egyes országokban mekkora adó terheli a fogyasztást, a béreket, a vállalatok nyereségét vagy éppen a tőkejövedelmeket, a belátható jövőben is a nemzeti politikai elit hozhat döntést.

Ennek fényében különösen meglepő, hogy Magyarország és az Európai Bizottság között az utóbbi hetek vitájában kiemelt szerep jutott az adózási kérdéseknek. Ez részben annak a következménye, hogy a kommunikációban a magyar költségvetéssel, ezen belül az adópolitikával is kapcsolatos legfrissebb bizottsági észrevételek összekapcsolódtak a Magyarország elleni túlzottdeficit-eljárás esetleges 2015-ös újraindításával.

Politikai szempontból jól érthető, hogy a bizottság Magyarország számára megfogalmazott országspecifikus ajánlásai erőteljes kormányzati reakciókat váltottak ki. Az európai kritikák ugyanis többek között a magyar adópolitika két kulcselemét érintik: egyrészt a torzító ágazati különadók kivezetését, másrészt az alacsony jövedelműek adóékének csökkentését javasolják. A viszonylagos költségvetési stabilitás megőrzése mellett azonban a magyar kormány csak akkor mondhatna le az ágazati különadókból származó bevételekről, ha vagy visszafogna bizonyos kormányzati kiadásokat, közpénzekből finanszírozott beruházási programokat vagy a béreknél újra bevezetné a progresszív adóterhelést.

A jelek szerint a különadók megszüntetésére semmi esély, sőt, nagyobb a valószínűsége annak, hogy új szektorokat, tevékenységeket érintő különadókat vezetnek be – jól példázza ezt a reklámadó esete. Más szempontból érdekes az alacsony jövedelműek adóékének csökkentésére vonatkozó bizottsági javaslat kormányzati kezelése. Úgy tűnik, ebben az esetben a kormányzat kommunikációs tanácsadói arra alapoztak, hogy a lakosság túlnyomó többsége nem tudja, hogy az adóék nem az adókedvezmény fogalmát, hanem a nettó bérekre rakódó összes adó- és járulékköltség nagyságát fejezi ki. Így lehetett az alacsony jövedelműek adóékének csökkentését, vagyis bér- és járulékterheik mérséklését, így nettó jövedelmük növelését és/vagy foglalkoztatásuk költségének csökkentését megfogalmazó európai javaslatot az adókedvezmények csökkentésére irányuló javaslatként beállítani.

Mi következik mindebből? Egy dolog biztosan. A racionális adópolitika kialakításának a hozzáértés mellett a népesség pénzügyi tudatossága, ennek részleges hiányában pedig a szakmai vélemények közérthető megfogalmazása is fontos feltétele. Máskülönben a fogyasztás és a jövedelmek adóztatásáról folyó szakmai viták könnyen elvérezhetnek a politikai kommunikáció terében.

VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Bod Péter Ákos, Hegedűs Miklós, Veres Zsolt.
Megjelenés minden szerdán.