Európa téves beruházási mániája

Brüsszelben és szerte Európában mostanában az a mantra szól, hogy a beruházások vezethetnek el a gazdasági kilábaláshoz. Az új Európai Bizottság gazdasági stratégiájának összetartó eleme az a nemrégiben bemutatott terv, amelynek értelmében a következő három évben 315 milliárd euróval növelnék a beruházásokat. A bizottság javaslata azonban félrevezető mind a beruházások hangsúlyozása, mind a javasolt finanszírozási struktúrák terén.

Az Európai Bizottság terve, Jean-Claude Juncker elnök javaslata nem okozott meglepetést. Miután az eurózóna egy soha véget nem érőnek látszó recesszióba süllyedt, az az elgondolás, hogy a növekedést elősegítő beruházások létfontosságúak a fenntartható gazdasági kilábaláshoz, erős támogatottságot kapott a közéleti diskurzusokban. Az EU intézményei és sokan mások szerint Európa – különösen az eurózóna – attól szenved, hogy nem elegendő mértékű a beruházások szintje. Ezt állítólag az bizonyítja, hogy 2007-hez képest 400 milliárd euróval kisebb értékű az éves beruházások mértéke.

Félrevezetőnek tekinthető azonban a két időszak összehasonlítása, miután 2007-ben tetőzött az a hitelezési boom, amely sok haszontalan beruházáshoz vezetett el. A bizottság elismeri ezt a Juncker-csomagot támogató dokumentumában, amelyben azt állítja, hogy a boom előtti időszakot kell viszonyítási pontként használni a most kívánatosnak tartott beruházási érték esetében. Eszerint a hiányzó beruházások mértéke csupán feleakkora a 400 milliárdos szinthez képest.

Sajnos, még a boom előtti időszak sem jó viszonyítási pont a jelenlegi európai gazdaság számára, miután egy lényeges dologban, a demográfia trendek terén a hagyományosan elfogadottnak tartotthoz képest gyorsabban történtek a változások. Az eurózóna munkaképes korú lakosságának száma 2005-ig nőtt, azonban 2015-től csökkeni fog. Miután a termelékenység mértéke nem emelkedett, a kevesebb munkaerő jelentősen alacsonyabb potenciális növekedési rátát jelent. Az alacsonyabb növekedési ráta pedig azzal jár együtt, hogy kisebb értékű beruházási szint szükséges a tőke/termelés hányados fenntartásához.

Ha az eurózóna a boom előtti időszak beruházási szintjeit tartaná fenn, akkor hamarosan több tőke halmozódna fel a gazdaság méretéhez viszonyítva. Kérdezhetnénk, és akkor mi van? Ha nő a tőkeállomány, az mindig jó.

A termelés szintjéhez képest egyre növekvő tőkeállomány azonban azt jelenti, hogy egyre kisebb a haszon, és így idővel egyre több nem teljesítő hitel keletkezik a bankszektorban. Európa bankrendszerének gyenge helyzetéből adódóan a túl sok tőke felhalmozása nem az a luxus, amelyet az EU megengedhet magának.

Még ha félretesszük azt a kérdést, hogy vajon a több mindig jobbat is jelent-e, felmerül a kérdés, mit tehet a Juncker-terv annak érdekében, hogy az aggregált beruházások terén rövid távon pozitív hatást érjen el.

Kutatások kimutatták, hogy a beruházások mérlegelésénél a legfőbb szerepet a növekedés vagy a növekedési várakozások játsszák, míg a kamatok mértékének legtöbbször csak másodlagos szerepük van. Ennek egyik közvetlen következménye az, hogy a monetáris politika valószínűleg nem befolyásolja jelentős mértékben a beruházásokat.

Valójában, a piac jelzései világosak: jelenleg az EU nagy részében nincs hiány elérhető forrásokból. Az eurózóna perifériájának országai, ahol a hitelezési lehetőségek talán még mindig szűkösek, csupán az európai gazdaság kevesebb, mint egynegyedét teszik ki. Vagyis, az alacsony beruházási szintet nem a forráshiány okozza.

A Juncker-csomag keretében a tervek szerint a 21 milliárd eurós uniós forrás 15-szörös tőkeáttétellel (315 milliárd euró értékben) fog projekteket bevonzani. Ez merész elgondolásnak tűnik. Az európai bankrendszer már több mint ezer milliárd euró tőkével rendelkezik. Az EU költségvetése által biztosított garancia formájában nyújtott 21 milliárd euró nem valószínű, hogy jelentősen növeli a bankok hajlandóságát a beruházások finanszírozására.

A Juncker-terv főként infrastrukturális projekteket céloz meg, amelyek gyakran kockázatosabbak, mint más beruházások. Ezek a kockázatok azonban nem pénzügyi természetűek, hanem a tagállami szinten meglévő potenciális politikai és szabályozási akadályokat jelentik.

Annak, hogy a spanyol és a francia energiahálózatok között még mindig nem épült ki a megfelelő összeköttetés, nem finanszírozási hiány az oka, hanem az, hogy mindkét oldalon a monopol cégek nem akarják megnyitni saját piacaikat. Sok vasúti és közúti projekt is lassan halad előre, de nem a forráshiány, hanem a helyi ellenkezés miatt. Ezek az európai infrastrukturális beruházások valódi akadályai, hiszen a nagy európai cégek könnyen hozzá tudnak jutni a nulla százalékhoz közeli hitelkamatokhoz.

A beruházások növelésének sürgetése látszólag mindig vonzónak tűnik. Mindamellett fundamentális okok miatt azt kell látni, hogy az eurózóna beruházási mértéke tartósan alacsony marad. A beruházások hiányára hivatkozó gyakran hangoztatott érvelés legtöbbször egy vágyálomnak a következménye, és a beruházásokat gátló tényezőknek semmi közük a finanszírozáshoz.

Az USA és az Egyesült Királyság gazdasági teljesítménye fontos leckét jelent az eurózóna számára. Mindkét gazdaság kilábalását jórészt az erősebb háztartási mérlegekre támaszkodva felfutó fogyasztás okozta, különösen az USA-ban. A beruházások élénkülése a fogyasztás bővülése után indult meg. Ha az európai politikai döntéshozók valóban be akarják indítani a gazdaságot, akkor a fogyasztásra, és nem a beruházásokra kell fókuszálniuk.