Áramimport vagy erőműépítés?

Szakmai körök nagyon eltérő vélekednek a nettó villamosenergia-importunk egyharmados arányáról. Bár ezt az arányt a rendszerváltás előtti években megszokhattuk, ma az ellátásbiztonság mítosza miatt mégis a hazai igényekkel többé-kevésbé egyező, sőt, a majd exportáló hazai erőműkapacitás kiépítését tartják minimális követelménynek.

A sors iróniája, hogy úgy aggódunk az árambehozatal magas aránya miatt, hogy közben elfogadjuk az EU célkitűzéseit: az egységesülő európai – de legalábbis regionális – villamoshálózat és határkeresztező hálózati kapacitások kiépítésén munkálkodunk. Ebből az ellentmondásos hozzáállásból az a „magyaros megoldás” körvonala látszódik, hogy teljesíteni fogjuk a határkeresztező kapacitásoknak az EU és a gazdasági racionalitás által is megkívánt céljait, de a politikailag túldimenzionált ellátásbiztonság miatt kikényszerítjük a kívánatos és egyedül biztonságosnak ítélt önellátás körüli állapotot is. Kérdés, mi értelme van az egységesülő európai villamoshálózat kiépülése mellett az önellátást politikai akarattal kikényszeríteni?

Miután az átalakításra érett uniós direktíva az egyes országok illetékességi körébe sorolja az energiaellátás biztonságát, jó eséllyel egy gazdaságilag ésszerűtlen, és hosszabb távon súlyos versenyhátrányt sejtető kelepcébe kerülünk. Sokak szerint ugyanis a ma túlkínálati árampiac kedvez a hazainál olcsóbb áram behozatalának, de a túlkínálat hamarosan megszűnhet és az ellátásbiztonság sérülhet, az ország kiszolgáltatottsága pedig erősödhet.

Nyilvánvalónak mondják, hogy a mai exportálók először a belföldi fogyasztókat látják majd el. Ez az állítás azonban a működés teljes meg nem értését mutatja, mert a piac, normális körülmények között nemigen kényes nemre, felekezetre és a vevők nemzeti hovatartozására. Az egyetlen szempont a fizetőképesség. Így az esetleg beköszönő hiánypiac mindenkit érintő áremelést valószínűsít, tehát a hazai fogyasztókat éppúgy, mint az importőröket.

Az talán az importellenesek is elismerik, hogy az utóbbi 3-4 évben látott felfutás nem külső összeesküvők eredménye, hanem a hazai erőműszektor versenyképességének súlyos gyengesége, amiben persze a hazai gazdaságpolitika (például különadók) is szerepet játszik. Az sem vitatható, hogy az import megugrását a hazai kapacitások elégtelensége okozza. A mintegy 9000 megawattnyi hazai erőmű-kapacitáson belül csak az alaperőművek kihasználtsága elfogadható, a többié egyharmadosra becsülhető. Ráadásul a néhány éve épült korszerű gázerőművek kihasználtsága 10 százalék alatti. Ez egy ördögi kör: a lassan bővülő hazai áramkereslet idején csökken az erőműveink kihasználtsága, ezért nő az egységköltsége, a versenyképesség romlása pedig a további importra ösztönöz.

Az áramimport egyharmados aránya talán azokat a korábbi véleményeket támasztják alá, hogy az erőműszektorban országunknak nincs, nem volt, és sajnos talán nem is lehet komparatív előnye. Általánosan ismert ugyanis, hogy tőkében nem igazán bővelkedünk, a leginkább tőkeigényes erőműszektor fejlesztése tehát később is versenyhátrányt jelent. Így a most megnőtt olcsó import összességében inkább áldás, mint átok. Sokak elképzeléseivel szemben a forrásoldali szerkezetnek a megújulók javára történő változtatása a hazai erőműszektor tőkeigényén aligha változtatna. A forrásoldali komparatív hátrányokon csak a felhasználás hatékonyságának erőteljes javulása segíthet.

Magyarország számára a múltban és a jövőben is felelősségteljes gazdaságpolitikai kérdés, hogy a komparatív előnyöket valószínűleg nem kínáló hazai erőműszektorra épülő önellátás esetében, a súlyos versenyhátrányban szenvedő ipar és általában a gazdasági tevékenységek hogyan tudnak majd lépést tartani a felgyorsult, innovatív globális és regionális gazdasági erőkkel. Alig merem leírni, de a Paks II. megépítésével a kérdés már szinte eldöntöttnek látszik.