Hamis gyöngyök

Az alapvetően választási célokat szolgáló rezsipolitika egyre inkább a közműszolgáltatás totális állami tulajdonláson alapuló gazdálkodási rendszerévé válik. A gázszektor után a lakossági villamosenergia-szolgáltatásban is közeledik az állami szolgáltatás dominanciája, de már kialakulóban van a távhőszolgáltatásban és a kéményseprésben is.

Önmagában nem „istencsapás” a vezetékes szolgáltatások és az átlagnál nagyobb jelentőségű biztonságpolitikai szempontokat kívánó területek állami tulajdonlása. Nemzetközi, de hazai gazdasági történeti példákat is találhatunk, bár az utóbbi nem éppen erősíti az állam határtalan terjedésének gazdasági racionalitását. A nemzetközi példák kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy a modern gazdaságokban az állami vállalatok is piaci szereplők – legalábbis szándék szerint –, és nem részesülhetnek különös politikai elbánásban. A piaci működés eszméje viszont áthatja a gazdaság egészét, így az állami cég is versenyfeltételek között kénytelen gazdálkodni. Végül, a liberális, demokratikus politikai intézményrendszer erős korlátok közé szorítja az érintett terület közvetlen politikai célokra történő felhasználását.

Magyarországon az említett közvetlen és közvetett feltételek egyre gyengülnek, tényleges korlátokat már nem képeznek, a jövőben pedig a feltételek fokozatos további gyengülését, esetleg teljes leépülését valószínűsítik. A közműszolgáltatások államosítása nagy valószínűséggel teljesen kiiktatja a versenyt, míg a gazdálkodás középpontjába a mindenkori, rövid távú politikai törekvéseknek való megfelelést állítja, szemben a gazdasági racionalitással és a versenyképességgel.

Az utóbbiakra való törekvés fokozatos erodálása a közműszolgáltatóknál nálunk két okból is kétséges jövőt valószínűsít. Egyrészt Magyarországon nem túl nagyok a fejlesztési források feltételei, többek között a 77-78 százalékos állami eladósodottság és a 3 százalék alatti költségvetési hiány, a külföldi tőke kiiktatása, továbbá a magas hitelfelárak miatt, miközben a gazdaság leginkább tőkeigényes területeiről van szó. Másrészt a hazai energiaszektort tekintve a magyar gazdaságnak súlyos komparatív hátrányokat kell elszenvednie, így az ország versenyképességének tartása, javítása az energiaszektorban az átlagosnál is erőteljesebb hatékonysági követelmények tejesítését kívánja meg.

Például a gázáraknál a költségek mintegy 55-60 százalékát a világpiaci gázárak és a dollár–forint árfolyama, a fix hálózati költségek és az EU-n belül legmagasabb, 27 százalékos áfa determinálja. A hazai költségcsökkentésnek tehát erős korlátai vannak. A közműszolgáltatások zömét adó energiaszektor rövid távú politikai célok irányába való terelése és az ilyen jellegű késztetések – például az ellátásbiztonság senki által nem definiált javítására hivatkozva – nem tűnnek célszerű gazdaságpolitikai törekvéseknek.

Az államosítás szorgalmazóinak mentségére említhető, hogy valószínűleg maguk sem hisznek a közműszolgáltatás új modelljének hatékonyabb működésében, mert indokként közvetlenül az ellátásbiztonság javítását és a rezsipolitika „vívmányainak” megvédését emlegetik (ezt a rezsipolitikát az EU éppen napjainkban kérdőjelezi meg). Csak nagyon halványan és bizonytalanul utalnak arra, hogy a teljes körű állami birtokbavétellel járó szinergiák évek múltán talán hatékonyságjavulást is hozhatnak.

Vezetékes szolgáltatásunk az elmúlt évtizedekben igen megbízhatóan és a modern európai szolgáltatások követelményeinek megfelelően működött, és az ellátásbiztonság fokozása nem igazán olcsó mulatság. Ami a rezsipolitika vívmányainak megvédését illeti: a szomszédos országokban – ahol nem volt politikai indíttatású rezsicsökkentés – a gáz és az áram lakossági árai a piaci erők hatására erőteljesebben mérséklődtek, mint nálunk. A hazai üzleti szféra árai pedig magasabb szinten rögzültek, mint a szomszédjainknál. A totális állami tulajdonlás igenlésével a kormányzat a lakossági fogyasztóknak hamis gyöngyöket ígér.