Spanyol gyötrelmek

A megszorítások és a strukturális reformok eurózónán belüli legújabb példáját a spanyol intézkedések jelentik. Az ország gazdasága nyolc egymást követő negyedévben bővült, az export növekedésének mértéke a német kivitel bővülésével lett egyenértékű, a munkanélküliség két év alatt egymillió fővel csökkent, valamint a beruházási ütem felgyorsult, az ipari termelés pedig az elmúlt 12 hónapban 5 százalékkal nőtt. A spanyol gazdaság fellendülése azonban nem egészen az, mint aminek látszik, és alig van bizonyíték arra, hogy az elért eredmények a megszorítások és a reformok eredményeként következtek be. Valójában a szokásos megszorításos narratíva – miszerint a költségvetés konszolidálása élénkíti az üzleti bizalmat és így a beruházásokat, valamint a munkahelyteremtést – helyett a növekedés beindulásában részben a megszorítások 2014 elejétől tartó lazítása tükröződik.

Hasonlóképpen arra sincs sok bizonyíték, hogy a strukturális reformok ösztönözték a gazdasági kilábalást. Az valóban igaz, hogy az OECD jelentései szerint az ország termék- és szolgáltatáspiaca szabadabb, mint volt a válság előtt, azonban Spanyolország nem ért el nagyobb előrelépést, mint Olaszország, amelynek exportja rosszul teljesít. Továbbá bár az OECD adatai azt mutatják, hogy a spanyol munkaerőpiac mérsékelt dereguláción esett át, mégis kevés bizonyíték áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy a deregulált munkaerőpiac, illetve a javuló versenyképesség és export között összefüggés lenne.

Mindenesetre elmondható, hogy a spanyol gazdaság kilábalása kevésé erőteljes, mint ahogy az tűnik. Még ha a spanyol gazdaság idén 3, jövőre pedig 2,5 százalékkal nő, a GDP akkor sem éri el 2017 előtt a válságot megelőző nagyságát. Ha a gazdaság 2008 óta évente 2 százalékkal bővült volna – amely az 1999 és 2007 közötti időszak átlagos növekedési ütemének a fele –, akkor a GDP több mint egyötödével lenne nagyobb, mint most. Továbbá a fogyasztás és a beruházások szintje még mindig 12 százalékkal alacsonyabb a válság előttinél, és nem valószínű, hogy 2020 előtt eltűnik ez a lemaradás.

A GDP és a hazai kereslet közötti szakadékot főként az import zuhanásával lehet magyarázni, amelynek értéke 2015 második negyedében 15 százalékkal volt alacsonyabb, mint 2007 utolsó három hónapjában. Ezt a csökkenő életszínvonal, a jelentős méretű munkanélküliség és a beruházások alacsony szintje okozza. A spanyol export 2007 negyedik negyedéve óta 18 százalékkal bővült, ami viszont jórészt annak köszönhető, hogy az exportárak jóval kisebb mértékben nőttek, mint a többi nagy EU-tagországban.

A spanyol növekedés legfőbb motorja az elmúlt évben beinduló magánfogyasztás volt, amelyet a munkanélküliség csökkenése és a növekvő reálbérek okoztak. Ezek mind jó hírek, azonban nagyobb összefüggésben kell látni a folyamatokat. Először is a munkanélküliség elmúlt két évben tapasztalható csökkenésében szerepet játszik az is, hogy 300 ezer ember hagyta el a munkaerőpiacot. A teljes foglalkoztatottság mértéke pedig továbbra is 14 százalékkal alacsonyabb a válság előtti csúcshoz képest.

A reálbérek emelkedését eközben részben átmeneti tényezők okozzák. Miközben a nominálbérek emelkedése felgyorsult, a reálbérek növekedése a defláció felé történő elmozdulást tükrözi. Ahogy a gazdaság szereplői alkalmazkodnak az alacsonyabb inflációhoz, úgy a reálbérek növekedési üteme is valószínűleg lassulni fog.

A nominális GDP értéke alacsonyabb, mint volt hét éve, ami azt jelenti, hogy az adósságokat stagnáló vagy csökkenő jövedelem mellett kell törleszteni. Spanyolország teljes adósságának mértéke (beleértve az állam, a háztartások, a pénzügyi és a nem pénzügyi vállalkozások adósságát) alig alacsonyabb a 2012-es rekordmagas szinthez képest, és jóval magasabb a 2008-as értékhez viszonyítva.

Számos oka van annak, hogy szkeptikusak legyünk az ország növekedési kilátásaival kapcsolatban. Először is az infláció várhatóan alacsony szinten marad, miután a magas munkanélküliség még sok éven át lenyomja az árakat, és az EKB sem tervezi, hogy agresszív monetáris lazításba kezdene, ami az árak emelkedéséhez szükséges lenne. Ez pedig megnehezíti a spanyol adósságteher reálértékének csökkentését.

Másrészt az alacsony infláció növeli a reál-hitelköltségeket, így a tőke és a képzett munkaerő jobb helyzetben lévő országokba vándorol, ahol magasabb az infláció. Harmadrészt a hazai kereslet élénkülése ahhoz vezet, hogy az import gyorsabban fog bővülni, mint az export. Ez ismét a folyó fizetési mérleg hiányát okozza majd. Negyedszer: az ország munkaképes korú lakossága gyors ütemben csökken. A magas munkanélküliség mellett ez nem tűnik problémának, azonban ez jellemzően gyenge gazdasági növekedést eredményez, amely aláássa az ország adósságcsökkenési kilátásait. Ötödrészt a nem kedvező demográfiai helyzet és az üresen álló ingatlanok nagy száma megakadályozza az ingatlanpiac érdemi fellendülését.

Végezetül Spanyolország várhatóan újabb lejtmenet elé néz azok után, hogy alig lábalt ki az előző recesszióból. Mivel a hazai kereslet élénkítésére igénybe vehető eszközök szűkösek, valószínűleg egy újabb mély recesszió következik.

Spanyolország most azzal az óriási kihívással néz szembe, hogy tartósan alacsony infláció, jelentős hazai és külső adósságteher, korlátozó makrogazdasági politika és súlyos demográfiai kihívások mellett kell fokoznia a termelékenységet. Ez olyan történet, amely nem feltétlenül szokott jól végződni.