Magyarország, az éhen halt disznó

Néhány évvel ezelőtt még az Európai Unió legsebezhetőbb és legkiszolgáltatottabb országai között tartották számon Magyarországot. A magas államadósság és a költségvetési alkoholizmus miatt olyan tagállamokkal említették egy lapon, mint Portugália, Írország, Görögország vagy Spanyolország. Ez pedig semmi jót nem jelentett: ha ezeknek a tagállamoknak az első betűit összeolvassuk, akkor a PIGS (magyarul disznók) szót kapjuk, amely a fenntarthatatlan gazdálkodásukra utalt.

A válság kirobbanását követő években a periferikus euróövezeti országokban sehogy sem akart csökkenni a büdzsé hiánya, nőtt az államadósság, és tovább romlott a versenyképességük. Ezalól hosszú ideig Magyarország sem volt kivétel, mostanra azonban míg a PIGS-országok némelyike a gyorsan növekvő államadósság miatt a vágósúly közelébe került, addig nálunk ilyesmiről szó sincs.

A versenyképesség terén persze lenne mit javítanunk, hiszen abban romlott a helyzetünk pár év alatt – például a növekedéspusztító válságadók bevezetése miatt –, de nézzük az érem szebbik oldalát. Magyarországon a költségvetési hiányt, ha nem is pillanatok alatt, de néhány év alatt olyan gyorsan süllyesztette alacsony szintre a 2010-től regnáló kormányzat, hogy azt sok uniós tagállam megirigyelhetné. Az EU végül meg is szüntette a közel tíz évig tartó túlzottdeficit-eljárást Magyarország ellen, miután a hiányt sikerült „fenntarthatóan” 3 százalék alá küzdeni. Vagyis távolról nézve a büdzsé rendben van. De csak nagyon távolról.

Közelről nézve van néhány nem is olyan apró probléma. Az egészségügyi rendszer például már nem a szakadék szélén áll, hanem bele is esett: nincs olyan nap, hogy ne hallanánk pocsék körülmények között tengődő betegekről, akiket tapasztalatlan kezdő orvosok látnak el éjjelente. Nincs olyan hét, hogy ne mondanának fel szakorvosok vagy nővérek tucatjai, mert már a betegellátás alapvető feltételei sincsenek meg a kórházakban, az ápolók bére a létminimumot sem éri el. A probléma súlyosságát mutatja, hogy a 2010-es 5,6 százalékról egy százalékpontot lefaragtak a költségvetés GDP-arányos egészségügyi kiadásaiból.

Nem csak az egészségügyi rendszeren lehetett sokat spórolni. A fenntartható növekedés egy másik alapvető tartópillérét, az oktatás büdzséjét is megrendítették. Ma már nem négyszázezren járnak főiskolára, hanem százezerrel kevesebben , épp annyian, mint az ezredforduló előtt. És aki a demográfiai trendre fogná a csökkenést, annak van egy jó hírünk: pár évtized múlva még nem fog kihalni az egész ország. Vagyis arról van szó, hogy a kormány kevesebb diplomást akar, így Magyarország lehet a szakik és a közmunkások mintaállama. Végső soron: rövid távon biztos olcsóbb a minimálbérnél is kevesebb pénzért haszontalan munkára késztetni az emberek százezreit, mint magas hozzáadott érték teremtésére képes, a nemzetközi versenyben is helytálló munkaerőt képezni. (Mert még a végén külföldre költöznek.) Sikerült az alapfokú oktatáson is megtakarítást elérni, hiszen nem egyedi eset, hogy a tanárok veszik a krétát. Mindezzel négy év alatt az oktatási kiadásokat a GDP közel 5 százalékáról 4 alá vágták.

Sok mindenre kevesebb pénz jut, amin már az önkormányzatok sem tudnak segíteni, ugyanis nekik is rendbe hozták a büdzséjüket. Miután a kormány átvette az adósságukat, azóta alig tudnak hitelt felvenni, a forrásokat meg szűkebben méri a kormány, mint valaha, miközben a feladatok alatt roskadoznak a városvezetők. De legalább már ők sem növelik a deficitet, amely idén akár a GDP 2 százalékára is csökkenhet. A költségvetési szakértők ettől el is vannak ájulva, és nem győznek ódákat zengeni a fegyelmezett fiskális politikáról, hiszen lassan már rendszeresen alacsonyabb a büdzsé (uniós szemléletű) éves hiánya, mint ahogy a kormány várja – pedig ez éppen fordítva szokott lenni. Örüljünk hát együtt, hogy a tervek szerint jövőre sem száll el a büdzsé. Mert a magyar megszorítások remekül működnek.