Bod Péter Ákos: A munka frontja

A tábornokok hajlamosak a korábbi csaták újbóli megvívására készülni, pedig a következők már mások lesznek. Bár a történelmi tapasztalatok szerint nem vezet jóra a gazdasági élet militarizálása („széncsata”, „harc a spekulánsok”, „feketézők ellen”), tény, hogy az ilyen szóhasználat újra megjelent („pénzügyi szabadságharc”). E stílussal szólva kimondhatjuk: új front nyílott 2016-ban gazdasági életünkben.

A hivatalos munkaügyi adatok ugyan kedvezőek, túl szép is a kép a valósághoz képest, ám aggasztó munkaerőhiány lépett fel számos szakterületen. A fejlemény nem lehetett váratlan, hiszen a demográfiai folyamatok jól ismertek. Csak egy mutatót véve: nyers termékenységi rátánk régóta 1,3-1,4 körüli, ami igen távol van a népesség újratermeléséhez szükséges 2,1-es értéktől. De hirtelen felgyorsult a kivándorlási folyamat is, és nincs ok feltételezni, hogy lassulna. Felmérések szerint a 30-as férfiak négyötöde azonnal elmenne, ha megfelelő munkát kap külföldön. A brit ügy valamelyest érinti az Angliába aspirálókat, ám vannak más célpontjaik a jobb bért és jobb körülményeket keresőknek. A szakképzettek itthoni hiánya csakis nőhet. A képzettségi skála másik végén a helyzetet bonyolítja a közmunka intézményesülése, amely már legalább annyira fékezi a tényleges értéktermelésbe való bekerülést, mint amennyire segítette a semmittevésből való kimozdulást.

Ebben a különös helyzetben tette közzé javaslatait a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége: a belföldi mobilitás élénkítése, a munkaerő-piaci pénzek felhasználásában az aktív eszközök preferálása, a munkaerő-kiváltó vállalati beruházások támogatása, a munkáltatói terhek csökkentése. Nos, az érdekképviseletek gazdaságpolitikai javaslatai mindig fenntartásokkal kezelendők, jöjjenek akár a tőke, akár a munka képviseletétől (ó, bárcsak erőteljesebb szakmai, intellektuális és politikai nyomás jött volna a szakszervezetektől az utóbbi két évtizedben az egymást váltó kormányokra...). Két ok miatt indokolt az óvatosság. Az érdekképviselet az adott oldal partikuláris érdekeit propagálja, ami persze természetes is. A másik ok az időtáv: az érdekképviseletek hajlamosak az éppen fennálló helyzetre reagálni.

Ezt érezhettük az elmúlt néhány évben, amikor a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara az indokoltnál nagyobb szerepet nyert az oktatási rendszer alakításában, azt olyan irányba tolva, amely az iparosok, kereskedők aznapi munkaerőgondjait volt hivatva enyhíteni. Hasonlít ez a vesztett csata újravívására készülő tábornokra. Az 1990-es évek végén, amikor a rendszerváltozási válságon már túljutott az ország, és beindult a gazdasági növekedés, akkor lehetett és kellett volna a létrejövő ipari struktúrához igazodó képzési és foglalkoztatási rendszert kiizzadni. Hogy legyen szakmunkásképzés, rugalmasabbá váljon a munkaerőpiac, a segélyből élést ne ösztönözze a szociális rendszer. Már mások a viszonyok.

A hagyományos iparok munkaerő-megtartó, pláne gazdaságdinamizáló képességéhez kár reményt fűzni – a kormány „újraiparosítási” programja csak zavarja a tisztánlátást. Az uniós fejlesztési pénzeket munkahelyteremtéshez kötik, ahelyett, hogy a termelékenységet, hatékonyságot szolgálná ez a rengeteg forrás. Az egész koncepció felett elszállt az idő: a közepesen termelékeny, de olcsó (azaz rosszul fizetett) munkaerő – szemben a felső körökben elterjedt vélekedéssel – nem nyújt versenyképességi pluszt az országnak. Más tőkeellátottság és jobb szervezés, hatékonyabb intézményi rend mellett persze itthon is megtalálná számítását a munkavállaló, de ez a mostani bérszint szinte kiprovokálja a gazdasági migrációt.

Most pedig már a nyakunkon a negyedik ipari forradalom, a mi számunkra erős német akcentussal (Industrie 4.0). Abban a közepesen képzett ipari és szolgáltatómunkákat már középtávon feleslegessé teszik a robotok és az algoritmusok – ilyen munkakörökbe kár képezni egy új generációt.