Harold James: A populista fertőzés megfékezése

A populizmus szemmel láthatóan gyorsan terjed a fejlett gazdaságokban, az establishment pedig visszaszorulóban van. Outsider szereplők jelentős politikai győzelmeket érnek el azzal, hogy a fennálló rend átalakítását, megszüntetését ígérik. A populisták ellenségei a „globális elit” tagjai, akik szerintük elárulják a nemzeti értékeket. A megválasztott amerikai elnök, Donald Trump által globalizmusnak nevezett jelenség elleni lázadásuk azonban szintén globális jelenséggé kíván válni.

A fertőzések a pénzügyi szektorban jól ismert folyamatnak számítanak. Az egyik helyen bekövetkező sokk máshol is felfordulást okoz, még akkor is, ha nincs közvetlen pénzügyi kapcsolat a két térség között, mivel a sémákban gondolkodó piaci szereplők fundamentális erőket látnak a folyamatok mögött.

A liberális rend elleni harc

A manapság tapasztalható populista lázadást hasonló dinamika jellemzi. Trump előzetesen azt mondta, hogy győzelme egyfajta Brexit lesz, csak jóval nagyobb mértékben. Az amerikai elnökválasztás eredményét pedig a holland és francia szélsőjobboldali erők azonnal egyfajta előjelként értékelték saját országuk választásaival kapcsolatban. Hasonlóan tett a közelgő olasz népszavazáson – amely az alkotmányról szól, és amelynek eredményétől Matteo Renzi olasz kormányfő politikai jövője forog kockán – a nem szavazatra buzdító tábor is.

A jelenlegi időszak kézenfekvő történelmi párhuzamának tekinthető a 20. század két világháború közötti korszaka, amikor Lenin a szovjet kommunizmust globális brandként kezelte, és létrehozta a Kommunista Internacionálét. Benito Mussolini olasz fasizmusának – amely válasz volt Lenin mozgalmára – szintén volt nemzetközi dimenziója: Mussolini feketeingeseit utánzó különböző színes inges mozgalmak terjedtek el Európában, Latin-Amerikában, Ázsiában, hogy a liberalizmussal szembeni alternatív modellként éltessék az autoritarianizmust.

Miközben a szélsőségesen nacionalista mozgalmak, mint Mussolini fasisztái és Adolf Hitler nácijai egymással is versenyeztek azon, hogy melyikük az igazán fasiszta, a liberális rend elleni harcban végül aztán egységet alkottak. Hasonlóképpen a mostani politikai lázadás olyan logikát követhet, amely szerint minden országnak el kell zárkóznia a nemzetközi kereskedelem, a migráció és a tőkeáramlások elől, vagy különben azt kockáztatja, hogy a zéró összegű játék vesztese lesz.

Válságok és fertőzések

Ez egy alapvető kérdést hoz elő: védfalat lehet-e építeni az ilyen politikai jellegű fertőzések ellen?

A pénzügyi válságok és fertőzések megállítására általánosságban két intézkedést szoktak használni: nemzetközi mentőcsomagokat hoznak létre, illetve pénzügyi reformokat vezetnek be. Hasonlóképpen elképzelhetjük az ilyen intervenciók politikai megfelelőit a globális kormányzás intézményeinek és a meglévő demokratikus keretrendszerek megreformálásával kiegészítve.

Elvégre sok probléma, amellyel mostanában az egyes országok küzdenek, valójában nemzetek feletti, és azokat az országok egyedül önmagukban nem tudják megoldani. A legkézenfekvőbb példa erre a klímaváltozás, amely szárazságot és ismétlődő terméskieséseket, ezek következtében pedig jelentős migrációs hullámokat okoz.

A mostani populisták alapelvvé emelték a kollektív gondolkodás vagy a nemzetközi elköteleződés elutasítását. Bármilyen ügyet, amelynek nemzetközi jellege van, azonnal irrelevánsnak tekintenek a nemzeti érdekek szempontjából, illetve bármilyen koordinált nemzetközi fellépést lekicsinyelnek, és hibásnak tartanak.

Talán a mostani fertőző populizmus egyben létrehozza a saját felszámolásának feltételeit is. A populizmussal együtt járó jelentős bizonytalanság ugyanis visszavetheti a beruházásokat, és megfojthatja a növekedést a már amúgy is törékeny gazdaságokban. Az autokrata, populista irányzat azonban ezen félelmek mellett is el tud boldogulni, ezért van az, hogy a magukat „illiberális demokratáknak” nevező politikusok biztonságot és folyamatosságot ígérnek, és ennek garantálására gyakran kötnek egyezséget az üzleti élet egyes tagjaival.

A Brexit utáni időszak

Az Egyesült Királyság frappáns példát szolgáltat a posztpopulista közgazdaságtanra. A júniusi Brexit-népszavazás eredménye nem okozott olyan gazdasági katasztrófát, amelyet az EU-párti tábor a kilépéspártiak győzelme esetére előzetesen jelzett. A Brexit utáni időszakot mindamellett jelentős bizonytalanság, illetve az ország jövőjével kapcsolatban alapvetően nem megvalósítható javaslatok jellemzik, ami politikai csatározást váltott ki a parlamentben és Theresa May miniszterelnök kormányában.

A Brexit a vele együtt járó gazdasági félelmek és politikai feszültségek miatt aligha vonzó követendő modell a többi európai ország számára. Valóban, a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a legtöbb – de nem az összes – EU-tagállamban növekedett az unió támogatottsága a brit referendum óta.
Trump elnöksége vélhetően hasonló problémákat fog előidézni, és a megválasztott elnök azon ígérete miatt, hogy „kiszámíthatatlan” marad, tovább veszíthet erejéből a populista modell, különösen, ha a kereskedelmi háborúkkal kapcsolatos félelmek vagy a dollár árfolyamának drámai mértékű esése további gazdasági bizonytalanságot okoz.

Az Egyesült Államoknak azonban rendkívül nagy az ellenálló képessége e tekintetben: mivel a világ biztos menedékének számít a bizonytalan gazdasági időszakokban, valószínűleg a politikai kiszámíthatatlanság okozta károknak kevésbé van kitéve, mint más országok. A 2008-as pénzügyi válság után – amely egyértelműen az Egyesült Államokból indult ki – a biztosmenedékhely-státusz miatt erősödött a dollár, ahogy emelkedett a tőkebeáramlás mértéke. Ez volt a helyzet a Trump győzelmét követő hetekben is.

Bukás, de nem azonnal

Az amerikai populizmus gazdaságtana így nem szükségszerűen fog megbukni, legalábbis nem azonnal. Ez egyben növelheti az amerikai populizmus vonzerejét az autokrata és nacionalista vezetők szemében, akik Trumpban kollégát és példaképet látnak. Egy olyan nagy ország, mint az Egyesült Államok, saját kiszámíthatatlanságának költségeit más országok, különösen a feltörekvő piaci államok nyakába tudja varrni. A kisebb államok, mint például az Egyesült Királyság, közvetlenebb költségekkel néznek szembe, ráadásul sérülékenyebbek is a nagy országok populista politikájával szemben.

Ahogy ezen tanulságokat az országok átgondolják, úgy kezdhetnek el defenzív regionális blokkokat kialakítani annak érdekében, hogy megvédjék magukat a populista fertőzéssel szemben. Például Kína elkezdhet fellépni egész Ázsia érdekében, illetve az EU végül megtalálhatja annak a módját, miként tömörüljön egységbe azon erők ellen, amelyek az unió bomlasztására törekednek. A legrosszabb esetben ez az új regionalizmus geopolitikai ellenségeskedést válthat ki, illetve újból elhozhatja az 1930-as évek feszültségeit. A legjobb esetben pedig a regionális integráció a kormányzás – égetően szükséges – reformjának feltételeit teremtheti meg, és így kiutat jelenthet a populizmus csapdájából.