Bod Péter Ákos: Szóbeli feddés

Felfűtötte a kedélyeket egy időre a forintárfolyam erősödése. A Magyar Nemzeti Bank a szokásos monetáris tanácsi közleményén túl újabb magyarázattal igyekezett lehűteni a további forinterősödést várókat. Az ilyen jegybanki megszólalást hívják verbális intervenciónak: a monetáris hatóság nem piaci adásvétellel vagy szabályozási változtatással avatkozik be a folyamatokba, hanem szóval, ha a fennálló vagy kialakulóban levő piaci állapotokat nem tartja megfelelőnek.

Ez esetben figyelemre méltó, hogy nem a jegybank fő rendeltetése (a fizetőeszköz értékállósága) az intervenció tárgya. Az MNB-nek ugyanis nincs hivatalos árfolyamcélja, azaz nincs mihez képest nem megfelelően alakulnia a piaci árfolyamnak. De van inflációs célja, és az ismét figyelmet érdemelne, mert a júliusi 2,1 százalékos fogyasztói árindex már érezhető infláció. Ám a jegybanki kommunikáció emiatt nem aggódik: a hivatalos inflációs cél három százalék, attól a nyári adat még messze van, sőt számolni lehet visszahúzó hatásokkal is.

Bár a verbális intervenció alkalmazása szokásosnak mondható, vannak sajátságai a helyzetnek. Eleve nem magától értetődő, hogy miért háromszázalékos infláció körül kell úgy vennünk, hogy a valutánk értékálló. A lap olvasói jól tudják, hogy a modern viszonyok között nem a nulla, hanem a valamivel a fölötti fogyasztói árindexszel szokták a jegybankok meghatározni a „pont jó” inflációs rátát. Ez az Európai Központi Banknál a 2 százalékot alulról közelítő tartomány. Az új tagállamokban, ahol még van nemzeti valuta, az elvileg pörgőbb gazdaságra és a még mindig alacsonyabb, de felzárkózó trendet követő árszintre tekintettel ennél gyakran magasabban húzták meg az árstabilitás mércéjét. A mi három százalékunk korábban bele is illett ebbe a logikába. De tíz éve mások voltak a viszonyok. Most kissé magasnak számít a térségben, és igenis nagyobb figyelmet érdemelne az inflációnk.

Az sem világos, hogy van-e vagy nincs árfolyamcélja az MNB-nek. Hivatalosan nincs, de persze nagy könnyebbség a gazdaságnak, a családoknak, ha az európai közös fizetőeszközhöz mért átváltási arány elég stabil. Egy gonddal kevesebb, ha nem ingadozik nagyon az árfolyam. És valóban, az utóbbi időkben figyelemre méltóan kis sávban mozgott a forint az euróhoz képest, sőt inkább a lassú erősödés irányába mozdult el. És ez az, ami kiváltotta a szóbeli figyelmeztetést.

Árfolyamügyekben nem lehet mindenki kedvére tenni (kinek a pap, kinek a papné), de érdemes szem előtt tartani, hogy a külkereskedelmi mérlegünk brutális arányú többletet mutat, a fizetési mérlegünk masszívan szufficites, és a még mindig elég gyatra országkockázati besorolásunkban is javulás várható. Azaz logikusan erősödnie kellene a forintnak. A kormány vezetőinek nézete szerint a viszonylag gyengén tartott árfolyam (és korábban: az alacsonyan tartott bérszint) szolgálja a nemzetközi versenyképesség ügyét. Az utóbbiban már megváltozott az álláspont; érdemes lenne az első tételen is gondolkodni.

Csakhogy az eddiginél némileg erősebb forint nemcsak a magyar cégek, háztartások forintaktíváinak értékét növelné meg, sokféle kedvező hatást kiváltva, hanem lerontaná a jegybanki eredményt. Eredménycélja hivatalosan nincs az MNB-nek, de ahogyan a földön két lábbal álló szakújságíró magától értetődően írja: „A jegybank úgy ítéli meg, hogy inflációs, növekedési (és nyereségességi) szempontok is a gyenge forint mellett szólnak.” Így már inkább érthető, hogy miért aggodalmasabb az MNB az adatok láttán, mint az egyszerű szemlélő, aki a háromszáz forint feletti eurót egyáltalán nem találja olcsónak, és emlékszik, hogy néhány éve 260 körül mozgott az európai valuta ára. Azóta a közlemények szerint jól teljesítünk, egyensúlyi viszonyaink jók, az inflációnak annyi – miért ne tarthatna lépést az euróval a forint?

Sőt: miért ne lehetne nálunk is euró? De ez már más téma. Amiről azonban hamarosan komolyan kell beszélnünk, mert a nyári forróságot ősszel politikai hőhullám követheti Európában.