A katalán csapda

Az elmúlt hetekben Katalónia öles lépéseket tett a függetlenedés irányába. Hétköznapi perspektívából akár egyszerűnek is láthatjuk a történetet: van egy világos határokkal rendelkező területi egység, ahol az önálló nemzeti identitás minden kelléke adott. Aligha kérdéses, hogy a 7,5 millió lakosú Katalónia, saját nyelvével, diverzifikált és fejlett gazdaságával, pezsgő kulturális és sportéletével, fővárosának, Barcelonának globális összevetésben is kiemelkedő imázsával képes lenne önálló országként működni. Az ott élők többsége támogatná a függetlenedést. Miért ne lehetne tehát Katalónia önálló állam? Miért számít politikailag kevésbé a katalánok identitása, mint például a szlovénoké vagy a luxemburgiaké?

A történet messze nem ilyen egyszerű. Elsősorban azért nem, mert a nemzeti identitások és a nemzetállami alakulatok közötti eltérés történeti képződmény. A második világháború utáni európai projekt lényege pedig éppen az, hogy a háborús konfliktusok és a győztesek szabta határok változatlansága mellett hogyan teljesedhet ki a nemzetállamitól eltérő egyéni és közösségi identitás. Bár Katalónia mellett Flandria vagy Skócia esete is jól példázza, hogy a regionális identitások az Európai Unión belül is eljuthatnak a kvázifüggetlenségi fázisba, a második világháború óta Nyugat-Európában eddig nem történt államszakadás. A legbefolyásosabb EU-tagországok politikai elitje ugyanakkor joggal tart a dominóeffektustól – nem véletlen, hogy sem a német, sem a francia, sem pedig az olasz politikai elit nem támogatja Katalónia függetlenedését. Sőt, az EU-ból éppen távozni készülő, Spanyolországgal szemben már csak a Gibraltárral kapcsolatos viták miatt is hagyományosan gyanakvó brit politikai vezetés is egyértelművé tette: Katalónia Spanyolország része.

A katalán konfliktus jövőbeli lefolyását nyilván nem látjuk előre. Azt pedig jól tudjuk, hogy a függetlenségi mozgalmak sikere a hatalmi erőviszonyok mellett sokszor nem racionális okokra vezethető vissza, hanem a politikai kommunikáció irracionális, szimbolikus elemein is múlik. És persze a bátor vagy éppen felelőtlen politikai vállalkozókon is, akik ügyességükkel és szerencséjükkel váratlan irányt adhatnak az eseményeknek. Az Európai Unió elkötelezett híveinek mindenesetre alapvető érdekük Spanyolország egységének megőrzése, az ugyanis kicsiben az európai egység kísérlete: arról szól, hogyan lehet kiteljesíteni a helyi közösségi identitásokat úgy, hogy a történetileg kialakult állampolitikai közösség határai nem változnak. Nem véletlen, hogy az Európai Unió egyik legfontosabb jelmondata, az „Egység a különbségben” teljes joggal lehetne a Franco utáni Spanyolország elmúlt négy évtizedének jelmondata is. Hiszen Madrid és Kasztília nemcsak Barcelonától és Katalóniától, de például Bilbaótól és Baszkföldtől, Vigótól és Galíciától vagy éppen Granadától és Andalúziától is jelentősen különbözik. A különbségek melletti egységnek viszont a többszörös identitás megtapasztalása a kulcsa: az, hogy az állampolgárok többsége egyidejűleg megélhesse spanyol és katalán, illetve baszk, gallego vagy andalúz identitását is.

Az emberi jogi aspektusokon túlmenően ezért is nagy hiba a spanyol kormány részéről bárminemű erőszak alkalmazása, ami az identitások közötti választásra kényszerít. Logikus tehát, hogy miközben a meghatározó nyugat-európai politikusok hivatalosan a madridi vezetést támogatják és közvetlenül nem tárgyalnak a katalánokkal, tárgyalásokra és érdemi kompromisszumokra próbálják rábírni Mariano Rajoy kormányát. Jelen állás szerint úgy tűnik, a december 21-i előrehozott parlamenti választásokig a felek időt nyertek. A vállalkozások eközben teszik a magukét: október eleje óta már több mint 1800 cég tette át spanyolországi székhelyét Katalóniából más régiókba – egyértelműen jelezve a katalánoknak, hogy nekik is jobb Spanyolországon belül maradniuk. A válság kimenetele azonban nem a gazdaság racionális világában, hanem a politika részben irracionális terében dől el. Ahogy az a Brexit esetében is történt. Aggódhatunk tehát.