Magyarország európai megítélése

Amikor a világpolitikai klíma feszültebb a szokásosnál, felértékelődnek a nemzetközi szövetségek, különösen a gazdasági és politikai integrációk. Márpedig határozottan úgy tűnik, most ilyen időszakot élünk: nemcsak a biztonságpolitikai, hanem a kereskedelempolitikai kockázatok is megnőttek az elmúlt hónapokban. Váratlan meglepetésekkel nem csupán a kevésbé megbízhatónak tekintett keleti államok, például a Putyin vezette Oroszország vagy Erdogan Törökországa szolgálnak, de Trump elnöksége óta globális gazdaságpolitikai kérdésekben az Egyesült Államok kiszámíthatósága is kérdéses.

Kétségtelen, hogy az Európai Unió kisebb tagállamainak a gazdasági és politikai közösség sok tekintetben védelmet jelent, ez azonban nem automatikus.

Az integráció kulcsállamaiban, mindenekelőtt Németországban, a vezető politikusok egyre keményebb hangvételt használnak azokkal az EU-tagországokkal szemben, amelyek csak részben felelnek meg a közösként feltételezett gazdasági és politikai normáknak. Nagy jelentősége van tehát annak, hogy a mértékadó európai szervek hogyan értékelik az egyes országok teljesítményét. Főként azokét az országokét (például Lengyelországét és Magyarországét), amelyek viszonya terhes az EU intézményeivel.

Cseppet sem mellékes tehát, hogy az Európai Bizottság milyen országjelentést tett márciusban közzé Magyarországról a 2018-as európai szemeszter keretében.

Műfajából adódóan ez a jelentés egyrészt a makrogazdasági helyzetre, különösen az egyensúlyhiány kérdéseire, másrészt a strukturális reformok területére koncentrált, sajátossága pedig, hogy tele van minősítő megjegyzésekkel.

Valószínűleg kevesen lepődnek meg azon, hogy Magyarország értékelése ellentmondásos. Egyrészt elismerést kapunk a makrogazdasági stabilizá­cióért és a gyorsuló növekedésért, sőt a bankrendszer működését és a jegybank monetáris politikáját is dicsérettel illeti az országjelentés. Másrészt az is kiderül, hogy Közép-Európa más országaihoz képest Magyarország konvergenciája, felzárkózása az EU fejlettebb tagállamaihoz lassú (a jelentés megfogalmazásában „meglehetősen alacsony”). Mindenesetre a makrogazdasági helyzetet viszonylag kedvezőnek látják, jelezve, hogy a költségvetés expanziója és az import gyorsulása is csak akkor jelent érdemi kockázatot, ha a laza gazdaságpolitika hosszabb távon is fennáll.

Sokkal kritikusabbnak ítélik a jelentés készítői a magyar munkaerőpiaci kilátásokat és a strukturális reformok állapotát. Miközben a foglalkoztatás rekordokat dönt, a kedvezőtlen demográfiai trendek és a határokon átnyúló migráció miatt a munkaerő-kínálat a gazdaság egyre több területén alapvető növekedési korlátnak bizonyul. Ennek kapcsán az oktatás és az egészségügy régóta ismert problémáira is rámutat a jelentés, a humán tőke állapotát egyenesen elégtelennek ítélik a termelékenységgel összefüggésben. Különösen súlyos, hogy a korai iskolaelhagyók korábban is magas aránya tovább nőtt. Az álláskeresési járadékra való jogosultság időtartama és az átlagjövedelemhez viszonyított szintje is a legalacsonyabbak között van az EU-ban, miközben a fogyatékosok és a romák munkaerőpiaci integrációja gyenge.

Az oktatás, az egészségügy és a lakhatás területén is feltűnők a társadalmi státusz szerinti hozzáférés egyenlőtlenségei, bár bizonyos mértékű javulást a jelentés készítői érzékelnek a szegényebb, kiszolgáltatottabb társadalmi csoportok helyzetében. Általában nem működnek a szociális párbeszéd intézményei, a gyerekek szegénységi kockázata pedig kiugróan magas európai összevetésben.

Vegyes tehát az összkép: bár az elmúlt években sikerült megteremteni a stabilitást, a magyar modell növekedési határaihoz érkezett. A jelentés közvetett üzenete nehéz politikai feladvány: hogyan lehetséges a humántőke-területeken az inkább baloldali, inkluzív jellegű szakpolitikai válaszokat összeegyeztetni az eddigi, a társadalmi és a gazdasági csoportok megosztására építő narratívákkal? A választ a kormánynak kell megadnia.