A genovai hídomlás tanulságai

Biztonságos a minket körülvevő infrastruktúra? A genovai Morandi-híd összeomlása után ez foglalkoztat mindenkit. Természetesen mondhatnánk azt, hogy az ilyen katasztrófák egyszeri események, és még azt is hihetnénk, hogy ezek csak Olaszországban fordulnak elő, abban az országban, ahol az infrastrukturális projektek gyakran táptalajai a korrupciónak. De ezzel csak önmagunkat csapnánk be.

Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban az 1950-es, 1960-as években – a II. világháború utáni újjáépítés és gazdasági boom időszakában – megépült hidak, közutak és vasútvonalak mostanra már elavultak és agyonhasználódtak. Feltehető a kérdés: bármelyik fejlett ország rendelkezik hosszú távú stratégiával a nélkülözhetetlen infrastruktúra kezelésére? A kockázatokat megfelelően mérik fel és csökkentik? Melyek az előnyei és a hátrányai a régi infrastruktúra fenntartásának, illetve cseréjének?

Olaszországban és más fejlett gazdaságokban olyan intézkedésekre van szükség, amelyek stratégiailag és fenntartható módon hangolják össze a helyi önkormányzatok, és a központi kormányok által az évek során kidolgozott infrastrukturális terveket. Fel kell mérni a következő években szükségessé váló forrásokat és eszközöket.

Emellett ki kell emelni a nélkülözhetetlen infrastruktúra társadalom számára fontos értékeit, nem csak azok közvetlen pénzügyi hasznára kell fókuszálni.

Amikor a Morandi-híd építése elkezdődött, 1963-ban, a kormányok aktívan részt vettek az infrastrukturális beruházásokban és a kulcsfontosságú állami közművek kezelésében. Az adóbevételekből finanszírozták az építkezéseket és a különböző infrastruktúrák fenntartását, miközben a magánszektor az építkezés egy bizonyos szakaszában vett részt. Volt helyük a finanszírozási innovációknak is.

Az első eurókötvényt 1963-ban bocsátotta ki az Autostrade nevű autópálya-társaság, amelyet most felelősnek tartanak a Morandi-híd összeomlásáért. Azokban az években az olasz gazdaság éves szinten átlagban 5,3 százalékkal bővült reálértékben, és az infrastrukturális beruházások nagymértékben járultak hozzá a GDP növekedéséhez.

Amikor a keresletet irányító intézkedések kimentek a divatból, ugyanez történt a hosszú távú infrastruktúra tervezésében és a piaci koordinációban meglévő állami szereppel is. Az 1970-es évek költségvetési kicsapongásai és az állami kiadások kontrollálásának szükségessége miatt az állítólagos piaci semlegességet részesítették előnyben az állami beavatkozásokkal szemben az adófizetők pénzének allokálásánál.

A növekvő államadósság a neoliberalizmus térnyeréséhez vezetett, aminek eredménye az lett, hogy sok infrastrukturális projektet privatizáltak.

Azzal, hogy a legtöbb infrastruktúrát magánkézbe adták, nehezebbé vált a hosszú távú – az ötvenéves vagy még nagyobb időszakra kiterjedő – tervezés, illetve a nagy projektekkel járó kockázatok felmérése. A magánbefektetők állami szektorhoz képest rövidebb távú tervezési időhorizontjának következménye az a megközelítés, amely inkább az infrastruktúrák karbantartását és nem a lecserélését vagy a fejlesztését helyezi előtérbe.

A modern infrastrukturális politikának két lényeges kérdést kell kezelnie. Az első, hogy ki állja az infrastrukturális beruházások költségeit. Az adóbevételekből történő állami finanszírozás tisztességtelen lehet azokkal szemben, akik sosem használják ezeket az infrastruktúrákat, vagy közvetlenül nem húznak hasznot belőlük, mivel az adott ország más részein élnek. Ebben az esetben a helyi önkormányzatoknak kellene állniuk a számlát?

Vagy a projekteket állami és magánpartnerségen (PPP) keresztül kellene finanszírozni, és a felhasználóktól használati díjat kellene szedni?

A másik lényeges kérdés, hogy hol kell új infrastrukturális beruházásokat megvalósítani.

Az agyonhasznált Morandi-híd alternatívája, hogy egy új közúti összeköttetést építenek ki Genova északi felén. Ezt a tervet éveken át ellenezte a helyi lakosság.

A Morandi-hidat 1967-ben nagy pompa mellett az olasz elnök adta át. Akkor az ilyen projektekből politikai tőkét is lehetett kovácsolni. Manapság úgy tűnik, hogy a modern demokráciák a kollektív hasznok és az egyéni jogok közötti érvek, ellenérvek összehangolásának csapdájába kerültek, és a nagy projektek akár a politikusok karrierjének végét is okozhatják.

Csak ne az én környékemen!

– így foglalható össze a lakosságnak az a követelése, hogy térségük ne szenvedje el az infrastrukturális beruházásokkal elkerülhetetlenül együtt járó károkat. E követelések miatt sok projekt éveket csúszott, így az állami szektorban is az az általános irányvonal érvényesül, hogy a régi infrastruktúrákat minél tovább fenn kell tartani.

A magas minőségű infrastruktúra nélkülözhetetlen a gazdasági fenntarthatóság és a jólét szempontjából. Ezeknek a projekteknek a költségeiről és hasznáról, illetve a kollektív kötelezettségekről és az egyéni jogokról szóló egészséges társadalmi viták nélkül az infrastruktúra kérdése csak akkor kerül az újságok címlapjára, amikor katasztrófa történik, kiváltva a vádaskodások és a politikai opportunizmus sorozatát. Miközben a meglévő infrastruktúra élettartama a végéhez közelít, a problémák halogatásával arra számíthatunk, hogy a nem túl távoli jövőben az infrastruktúra kérdése sokkal többször kerül majd ily módon a lapok címoldalára.

www.project-syndicate.org