Korszakhatáron a magyar vállalkozások

Az elmúlt hetekben, hónapokban a gazdaság bővüléséről szóló hírek mellett egyre több szektorból lehet arról hallani, hogy a bérnyomás miatt mind nehezebb a munkákat elvégezni. Elegendő-e a hat évre szóló bérmegállapodás ennek kezelésére?

Kicsit távolabbról kell indulnunk. Az állam szabályozó szerepét nem lehet megkérdőjelezni, de látni kell, hogy közép- és hosszú távon a cégek – amelyek tevékenységükkel, munkájukkal meghatározzák egy-egy gazdaság karakterisztikáját – mutatják meg, hogy merre megy, menne a szekér. A mikro-, kis- és középvállalati szektor vállalkozásainak jó része csalódott, mert bár születtek elismerésre méltó és szép eredmények a gazdaság fehérítése érdekében (például az online pénztárgépek, az EKÁER vagy épp az online számlázás területén), még e szabályozók sem alkalmasak arra, hogy hatásosak legyenek az illegális tevékenységet végzőkkel szemben. Márpedig a zavarosban halászók nem a multik, hanem a mindennapi megélhetésükért küzdő kkv-k lehetőségeit szűkítik be. Az utóbbiak épp ezért várják el az államtól, hogy a szabályokat mindenkivel szemben tartassa be, és az adózókat védje az illegális szereplőktől.

Valóban messziről indultunk, mi köze ennek a bérproblémákhoz?

A saját szakmám számaival szeretném bemutatni. Ma évente nagyjából 160 ezer használt autót helyeznek üzembe Magyarországon, ezeket hivatalosan magánimportként hozzák be, ám tudjuk jól, hogy legalább kétharmadukat a szolgáltatásért ellenjuttatást kérő és kapó, ám az ügyletben hivatalosan nem szereplő „kereskedők” hozzák be, és papírozzák le az ügyfelekkel. Bizományosi ügyletek köttetnek. Ezek a közvetítők semmiről nem állítanak ki számlát, nem jelennek meg a hivatalos pénzforgalomban. Hasonló a helyzet az alkatrészfronton is. Ha a hatóságok jobban odafigyelnének, s erőfeszítéseket tennének a – sokszor előttük, például az interneten zajló – illegális tevékenységek visszaszorítására, százmilliárdos bevételt lehetne visszahozni a piacra. Nőne az adóbevétel, nagyobb lenne a legálisan működő cégek bevétele, utóbbiak a pluszpénzből többet tudnának fizetni a dolgozóiknak, akik így helyben maradnának ahelyett, hogy Nyugatra mennek dolgozni.

Régóta küzdenek az illegális szervizek ellen, de ha jól értem, már nem a biztosítókkal harcolnak, hogy azok csak számla ellenében fizessenek kártérítést.

Megértettük, hogy nem várhatjuk el tőlük mások feladatainak ellátását. Az adóelkerülés elleni küzdelem egyértelműen az állam feladata. Ha a szabályozó olyan intézkedéseket hoz, amelyek legalább elbátortalanítanák a feketézőket, az rögtön számottevő eredményekkel járna. A gyártói-termelői oldalon több módon – például a csökkentett áfa bevezetésével vagy az EKÁER-rel – rendkívüli mértékben sikerült visszaszorítani az adóelkerülést. Reméljük, hogy most a szolgáltatási oldalon is történnek majd lépések.

Térjünk kicsit vissza a gazdálkodókhoz. Első látásra minden egyezik: rekordalacsonyak a hitelkamatok, ömlik be az uniós pénz, mégis a vártnál vontatottabban indulnak be a fejlesztések. A nagy állami projektek nélkül nem húzna olyan jól a gazdaság. Mi lehet ennek az oka?

Egyet kell értenem Varga Mihály pénzügyminiszter úrral abban, hogy az elmúlt években az uniós pályázati rendszer elkényelmesítette a vállalkozói kört. Félreértés ne essék, a válság idején az EU-pénzek több ezer kkv túlélését biztosították, ám most, az új helyzetben már nemcsak hiba, hanem bűn is, hogy nem a jövőt megalapozó befektetésekre mennek el a pénzek, nem a célokhoz keresnek forrásokat a vállalkozások, hanem a pályázati pénzekhez igazítják, hogy mit is csinálnak. Így nem lehet észszerű iparpolitikát megvalósítani! Arról nem is beszélve, hogy sajnos sokszor a legkecsegtetőbb ötlet sem ér semmit, ha nincs meg a megfelelő kapcsolat. A gyáriparosok szövetsége támogatja, hogy a jövőben előtérbe kerüljenek az olyan megoldások, amelyeknél érdemi kockázat van. Szigorúbbá kell tenni az elszámolásokat, növelni az újrafelhasználható visszatérítendő támogatások körét, és azt is hangsúlyosabbá tennénk – a felelős pályázások érdekében –, hogy bukás esetén a cégek ne csak a pályázati pénzt, hanem részben saját vagyonukat is kockáztassák.

Meglehetősen kemény szavak ezek.

Azt gondolom, ideje mindenkiben tudatosítani, hogy átléptünk egy korszakhatárt. A hátunk mögött kell hagyni a rendszerváltás utáni ügyeskedő, a szabályzók közt szlalomozó időket, amiért a vállalkozó szó még ma is pejoratívan cseng, holott ezerszer bebizonyosodott: a társadalomnak szüksége van erre a nyüzsgő, nyughatatlan rétegre. A korábbi korszak vállalkozói előtt kalapot kell emelni, hisz olyan helyzetben kezdtek neki saját pénzüket kockáztatva a munkának, amikor évtizedekig nem volt ismert a piac és a kockázat fogalma. Megtették, amit lehetett, de ideje szakítani a múlttal; muszáj rendezett, ha úgy tetszik, polgáriasabb környezetbe helyezni a vállalatok irányítását. Aligha véletlen, hogy sokan rettenetes képet festenek arról, mekkora feladat lesz a cégek továbbadása Magyarországon, hány cég léte kerül veszélybe azért, mert az utódok nem akarják továbbvinni a vállalkozást, vagy azért, mert a régi tulajdonos nem képes beengedni az új megoldásokat. Ám lépni kell, ezt mindenki érzi.

No de készen vannak az újak? És itt most nem csak a vezetőkről beszélek.

Az MGYOSZ is üdvözölte a szakképzés átalakítását célzó kormányzati intézkedéseket, tagvállalataink támogatják a duális képzés elterjedését, de fontos látni, hogy a bajok az alapoknál vannak. Alapvető gondnak tartom, hogy a mai gyerekeket igazából meg kell tanítani tanulni. Addig nem lehet észszerűen elvárni ezektől az iskoláktól, hogy jól képzett embereket bocsássanak ki a gazdaságba, amíg a közoktatásból érkezők negyede alapvető írás-olvasási nehézségekkel küzd. Ez persze összefügg azzal, hogy a szaktudás sajnos ma nem hívószó, a fiatalok döntő része épp ezért messze elkerüli a képzőhelyeket. Fontos lenne megmutatni – elsősorban a szülők, családok számára –, hogy a szakképzés igenis képes olyan tudást biztosítani a fiataloknak, amelynek révén versenyképesebb, szakmailag megalapozottabb, jövedelmező karrierek építhetők. Ezért kell most nagyon odafigyelni például a szakgimnáziumi rendszerre.

Ilyenkor jön az, hogy sajnos az oktatásra nincs elég pénz, örüljünk, hogy ez van.

Adni nem csak direkt módon lehet. Ha máshol nem, hát az adózásban látjuk, milyen motiváló az, ha az állam kevesebbet vesz el. De ami az oktatást illeti, úgy gondolom, itt sokkal inkább racionalizálásra van szükség. Meggyőződésem, hogy a szakképzési infrastruktúra 50-55 százalékban van kihasználva: például azért, mert régi, ma már igazából semmilyen hasznot nem hajtó infrastruktúrákat – például műhelyeket – tartunk fenn. Téves úton járunk akkor is, ha azt gondoljuk, hogy a duális képzésben a szakmai gyakorlat miatt felére húzott időkeretben a teljes tananyagot át lehet, át kell adni. Tőlünk nyugatabbra a duális képzésnél nagyjából 75-25 százalék az arány a szakmai kompetenciák fejlesztésének javára; igaz, ott nem is kell az ábécével kezdeni az oktatást középfokú szinten. Az MGYOSZ az említett okok miatt a napokban véglegesíti annak a két és fél éves komplex munkának az eredményét, amely a szakképzés megújításának kormányzati elképzeléseit kívánja támogatni.

A teljes interjú a Világgazdaság szerdai számában olvasható