Egy új korszak új cégei

A cégek a modern gazdaság sarokkövei. A termelés, a beruházások, az innováció és a munkahelyteremtés nagy részét biztosítják. Döntéseik nem csupán a gazdaság teljesítményét határozzák meg, hanem a társadalom egészségét és jóllétét is. De kiknek kellene irányítaniuk a cégeket, és kiknek a nevében kellene a cégek döntéseit meghozni?

A gazdaság működését leíró hagyományos elmélet szerint a cégeket a befektetők irányítják (közvetlenül vagy a nevükben). Ez a megközelítés világosan elválasztja egymástól a tulajdonost és a munkaadót, a tőkét és a munkaerőt. Eszerint a befektetők birtokolják a céget, és nekik kell minden fontos döntést meghozniuk. Még ott is, ahol ez nem praktikus – mint a sok befektetővel rendelkező nagyobb cégeknél –, az a meggyőződés vált uralkodóvá, hogy a menedzserek kizárólag a befektetőket képviselik.

Ez a megközelítés két feltevésen alapul. Először is, kizárólag a befektetők azok, akik „befektetnek” a cégbe, és így kizárólag ők vállalnak kockázatot. Másodszor, a piacok versengők és akadálymentesek, a munkavállalók (és azok, akikre a cégek döntései kihatnak, például a beszállítók) elmehetnek más céghez, ha nem tetszik nekik, ahogy egy adott vállalat bánik velük.

A valóságban egy munkahely jóval több puszta jövedelemforrásnál, az ember személyes és társadalmi identitásának lényeges része.

Azok a kapcsolatok, amelyeket a munkavállalók kiépítenek a munkahelyükön, és az a közösség, amelyre az állásukon keresztül tesznek szert, célt ad az életüknek, és segít meghatározni, hogy kik is ők. A munkahelyek nem csupán anyagi hasznot hoznak a munkavállalóknak, hanem egyfajta tartást is adnak. A foglalkoztatási körülmények nemcsak azt határozzák meg, mennyit költhetünk vásárlásra, hanem saját önértékelésünket és azt az érzésünket is, hogy mennyire tudjuk beteljesíteni ambícióinkat, a bennünk rejlő potenciált. Ez magyarázza meg azt, hogy a munkahely elvesztését gyakran súlyos sokként éljük meg.

Ha a piacok szélsőségesen versengők és akadálymentesek lennének, az információáramlás pedig tökéletes lenne, akkor a munkavállalók teljes körű szerződést kötnének a befektetőkkel (vagy azok képviselőivel). Válogatnának a cégek között, és azokat az állásokat választanák, amelyek az anyagi haszon és a lelki kielégülés legjobb kombinációját kínálják. De a való világban ilyen teljes körű szerződések nem lehetségesek, és a tökéletlen verseny tekinthető normának. Ez a cégeknek rendkívüli hatalmat ad a munkavállalók életének alakításában.

Isabelle Ferreras jogtudós a Firms as Political Entities (A cég mint politikai entitás) című kiváló könyvében e felvetéseket még tovább viszi, hogy megkérdőjelezze a befektetők által irányított cégre vonatkozó hagyományos elképzelést. Érvelése szerint a probléma abból fakad, hogy nem tudunk különbséget tenni a korporáció és a cég között. A korporáció az állam által jóváhagyott jogi forma, amely rögzíti a befektetők jogait és felelősségeit, valamint a közöttük lévő viszonyt. A cég viszont nem egy jogi konstrukció, hanem egy társadalmi szervezet, amely beágyazza a korporációt a munkavállalókkal, a beszállítókkal és a vállalat tevékenysége által érintett emberekkel való kapcsolatrendszerbe.

Arra a kérdésre, hogy a cégeket miként kellene irányítani, nincs egyértelmű válasz sem a jog, sem a gazdaság logikája terén. Ferreras a nemzeti kormányokkal vont analógiát javasolja megfontolásra. Ahogy az egyes országok politikai élete demokratikusabbá vált, egy második, a képviselet elvét jobban kifejező törvényhozói testület jött létre az arisztokrácia által uralt felsőház kiegészítésére. A kétkamarás parlamentek mintáját követve kellene a cégeket is irányítani, ahol a munkavállalók kamarájának ugyanannyi beleszólása lenne a döntésekbe, mint a befektetőkének. A munkavállalói részvételi jogok német rendszere közel áll Ferreras javaslatához, bár annyiban elmarad tőle, hogy a munkavállalók képviselői nem rendelkeznek azonos mértékű döntési súllyal a német vállalatok igazgatótanácsainak vonatkozásában.

A munkavállalók ellenőrző szerepe azért fontos, hogy ellensúlyozza a befektetőknek azokat a törekvéseit, amelyek figyelmen kívül hagynák a munkavállalók jóllétét.

Két másik szociális externália azonban további figyelmet igényel. Először is, a jelenlegi innovációk olyan gazdasági környezetben zajlanak, ahol a cégek erősen függenek más cégektől és a beszállítóktól a tudás és a szakértelem terén. Nagy az esélye annak, hogy az együttműködés kudarcot vall. Például egy életképes technológia elindítását meghiúsíthatja a befektetések hiánya a korai, illetve a végső szakaszban.

Másodszor, léteznek olyan externáliák, amelyeket Charles Sabellel közösen jó állásoknak neveztünk el. Azok a közösségek, ahol a jó, középosztálybeli állások megfogyatkoznak, a társadalmi és politikai betegségek széles skálája – csonka családok, függőség, bűnözés, a társadalmi tőke csökkenése, xenofóbia és az autoriter értékek iránti növekvő vonzalom – alakul ki. A jó állással rendelkező bennfentesektől nem várható el, hogy szívükön viseljék a kívül rekedtek érdekeit. Így még ha a munkavállalókat döntési joggal hatalmazzák is fel a cégeken belül, olyan mechanizmusokra is szükség van, amelyek biztosítják a szélesebb közösség érdekeinek figyelembevételét.

A kormányzati fellépés két okból is nélkülözhetetlennek tekinthető. A kormányzatoknak olyan ösztönzőket kell biztosítaniuk, amelyek a helyi együttműködési kudarcok kezeléséhez szükségesek. Továbbá ki kell dolgozniuk a jutalmazások és büntetések olyan rendszerét, amelynek segítségével a cégek figyelembe veszik a jó állások externáliáit. A cégeknek ezekre a kormányzati beavatkozásokra nem olyan korlátozásként kellene tekinteniük, amelyek megszabják, mit tehetnek, hanem inkább a technológiai és foglalkoztatási lehetőségek kiterjesztéseként kellene értelmezniük őket.

Az utóbbi években a nagyvállalatok egyre inkább ráébrednek arra, hogy nemcsak a pénzügyi kimutatásokra kell figyelniük, hanem tekintetbe kell venniük tevékenységük társadalmi és környezeti hatásait is.

A vállalati kormányzásról szóló vitákban manapság már nagymértékben helyet kapnak a társadalmi felelősségvállalásról, a stakeholdermodellről, valamint a környezeti, társadalmi és irányítási kritériumokról szóló eszmecserék. A magukat növekvő számban hibrid cégnek nevező vállalatok egyszerre követnek profit- és társadalmi célkitűzéseket. Egyes kutatások szerint a munkavállalókkal való jobb bánásmód a profit szempontjából is hasznos lehet.

Mindezek üdvözlendő fejlemények. Ugyanakkor a társadalmaknak nem szabadna megengedniük, hogy a befektetők és képviselőik vegyék át az irányítást a vállalati kormányzás megreformálásáról szóló vitákban. Ha a cégek mint társadalmi és politikai aktorok célja a közjó szolgálata, akkor a munkavállalóknak és különösen a helyi közösségeknek jóval nagyobb beleszólást kell kapniuk a cégek döntéseibe.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org