Változni kell és lehet!? – Válságmenedzsment egyéni szinteken

Nem, senki sem tudja, hogy mi történik. Akár az utca emberével, akár bankigazgatóval találkoztam. Még olyan szakmai gurukkal is volt szerencsém beszélni az elmúlt pár hétben videokonferenciák alkalmával, mint Nassim Nicholas Taleb, A fekete hattyú szerzője – aki világszerte híres könyvében a mostanihoz hasonló helyzetekről ír. Mégis szinte mindenki ugyanolyan valószínűséggel tudta megjósolni a bekövetkezendő jövőt, vagy legalábbis hasonló teatralitással tárta szét a kezét, amikor a jövőről beszélgettünk.

Eddig is limitált valószínűséggel jöttek be a forgatókönyvek, de a mostani, sarkított helyzetben jött el igazán a fekete doboz esete, vagyis látjuk, hogy mi megy be, de hogy mi jön ki, az nehezen előre jelezhető.

Csakúgy, mint Tom Hanks a Számkivetett című filmben, mindenki a saját, egyéni szigetén rekedt (a négy fal között a szeretteivel vagy egyedül), és ugyanazokat a forrásokat, weboldalakat böngészve, grafikonokat elemezve szinte kísértetiesen hasonló beszélgetéseket folytatott, bárki is volt a vonal végén.

A tanulság a beszélgetések során szinte ugyanaz, a változás lehetősége pedig soha nem ütött még ilyen gyorsan és ilyen nagyot realitásunk talajára. A változás bennünk is változást szülhet, vagy akár változásra kényszeríthet. Van, akinek a megszokott munkarutinjáról kell lemondania, van, akinek egy teljesen új karrierúton kell elgondolkodnia. Ha fel is ismerjük a változás szükségességét, az oda vezető út kemény és munkás, van, akinek egyszerűbb, van, akinek sokkal rögösebb.

Kétszer volt szerencsém egy kis magyar szervezet éléről egy globális szervezet felső vezetőségébe kerülni, teljesen más iparágakban. Először egy kis győri helyi nonprofit szervezet tagságából az egyesület globális központjába, majd a teljes európai szervezet vezetésébe. A második esetben pedig a saját vállalkozásunk által képviselt amerikai tanácsadó szervezet európai üzletágát vezettem. Adótanácsadóként kezdtem, nonprofit szervezet vezetőjeként folytattam, majd húsz év alatt elérkeztem egy HR-analitikai és -szervezetfejlesztő cég vezetéséhez. A házmester az, aki mindenhez ért, meg ugye az, aki képes az adaptációra, a változásra. Mire volt szükség a változáshoz? Talán az első és legfontosabb a változás szükségességének felismerése. Aztán a változással kapcsolatos visszajelzések befogadása, és – talán a legnehezebb – elindulni a változás hosszú útján.

Adataink pontosan és világosan mutatják. A külvilágból érkező véleményekre való nyitottság és a kíváncsiság a két legfontosabb tényező. Ha a válság által sújtott iparágak egyikéből a technológia vagy a gyógyszeripar felé orientálódva most újra kell magunkat definiálni, vagy akár csak apró változtatásokban gondolkodunk, mindkét esetben hasonló helyzet előtt állunk.

Kérdeztük-e valaha a mellettünk állóktól, mit gondolnak rólunk? Volt-e arra valaha lehetőség, hogy komoly válaszokat kapjunk? A kapott válaszokat hogyan értékeltük? Tudjuk-e a helyükön kezelni őket, építő kritikaként, vagy érdek nélküli, valós alapokkal rendelkező bókként felfogni? Vajon kíváncsiak vagyunk-e egy „mi lenne, ha” szcenárióra, vagy inkább az „inkább nem”-et választjuk? Látjuk-e magunkat a jövőben, érdekel-e bennünket, mi lesz velünk 2030-ban? Kutatásaink alapján, akik magukkal szemben eléggé alázatosak, sikeresebben állnak neki a feladatnak. Képesek vagyunk-e a saját hibáinkat felismerni? Elismerjük-e, ha valaki hozzáadott ahhoz, akik ma lehetünk? Aktívan figyelünk és tanulunk másoktól? Akár – mint Cyrano – „magunkat kigúnyoljuk, ha kell”, vagyis képesek vagyunk magunkon nevetni, és nem érezzük, hogy kiválasztottak vagy különlegesek vagyunk?

Kérdések, amelyeket magunknak is bármikor, akár most is, fel tudunk tenni, és ha az élet nagy tesztjében a legtöbb kérdésre igen lesz a válaszunk, akkor eséllyel tudunk nekiállni a feladatnak.

Sokan mondták már, egy dolog biztos: a változás (na meg az adók meg az elmúlás, de ezt most hagyjuk). A mindennapok szintjén sincs ez másképpen, hiába kisebb mértékegységgel mérünk, mint a mostani helyzetben. A kaland a miénk, legyen az egy tavi kirándulás vagy egy óriási tengeri viharban való partra érés. Mint minden más válsághelyzetben, most is ráébredünk erre, de ezúttal a ráébredés után ne forduljunk a másik oldalunkra, és ne szunyókáljunk tovább, hanem keljünk ki az ágyból, és fogjunk hozzá. Kemény lesz, lehet, hogy borzasztó nehéz, de az élet nagy kalandja mindenkinek megadja a lapot a játékhoz. All in?