Vagyonkezelési alapot mindenkinek!

Egyáltalán nem lehet tudni, hogy vajon a járvány utáni gazdasági kilábalás tartós és fenntarthatóbb lesz-e, és nagyobb egyenlőséget biztosító gazdaságokat eredményez-e. Erős a késztetés arra, hogy megpróbáljunk visszatérni a korábbi sémákhoz, ami bizonyos érdekcsoportoknak kedvükre lenne.

Sokan azonban mára felismerték, hogy annak, amit Branko Milanovic közgazdász a „liberális meritokratikus kapitalizmusnak” nevez,

jelentősen meg kell változnia, hogy kezelni tudja a rendszerszintű kihívásokat: nemcsak a klímaváltozást, hanem a növekvő jövedelmi, vagyoni, jóléti és politikai befolyásbeli egyenlőtlenségeket – különösen az Egyesült Államokban. A szélsőséges egyenlőtlenség és a nemzedékek közötti alacsony mobilitás a piaci kapitalizmus létét fenyegető veszély. Emellett az amerikai városokban a rendszerszintű rasszizmussal szembeni most zajló tömegtüntetések is erősítették azt az érzést, hogy sürgős lépésekre van szükség.

Ahogy azt Dani Rodrik, a Harvard Egyetem közgazdászprofesszora megjegyezte, a kormányok a gazdasági fejlődés három állomásán célozhatják meg az egyenlőtlenség kezelését. A termelés előtti szakpolitikai intézkedések az oktatásra, az egészségügyre és a jólétre lehetnek befolyással. A termelés szintjén történő intervenciók a munkahelyek megteremtésére és összetételére, a technológiai változások irányára, valamint a tőke és a munka alkuerejére hathatnak ki. A termelés utáni szakpolitikai intézkedések, mint az adózás és a transzferek, pedig a munkából és a tőkéből származó haszon újraelosztását végezhetik el.

Habár a politikusok általában jórészt az utólagos redisztribúció révén kezelik az egyenlőtlenséget, sok döntéshozó mostanra felismerte, hogy a kapitalizmus túléléséhez paradigmaváltásra lesz szükség.

Való igaz, hogy a kormányok többet támaszkodhatnának a termelés szintjén alkalmazható intézkedésekre, ami nagyobb mértékű együttműködést követel meg az állami és a magánszféra között, hogy a cégek internalizálni tudják az általuk meghozott foglalkoztatási, beruházási és innovációs döntések negatív externáliáit. Az ilyen intézkedések közé talán még az olyan iparpolitikai innovációs intézkedések is beletartozhatnak, amelyek olyan technológiák fejlesztését segítik elő, amelyek kiegészítik, és nem helyettesítik a munkaerőt. Ráadásul a munkaerőpiaci szabályozások, a minimálbérek, valamint a munkaadók és munkavállalók közötti együttműködés erősítheti a dolgozók alkuerejét, miközben a megfelelő intézkedések hozzájárulhatnak a jó munkahelyek megteremtéséhez szükséges feltételek optimalizálásához.

Habár ezek az intervenciók biztosan nagyban javítanának a kialakult helyzeten, azonban továbbra sem tudnák kezelni az egyenlőtlenség legegyértelműbb, igazságtalan forrását, mégpedig azt, hogy ki hova születik.

A Raj Chetty, a Harvard közgazdászprofesszora és kollégái által végzett kutatások azt mutatják, hogy az USA-ban az a háztartás, amelybe az ember beleszületik – beleértve a faji hovatartozásra, a család struktúrájára, a földrajzi elhelyezkedésre, a szülők vagyonára, jövedelmére és iskolázottságára vonatkozó jellemzőket –, erősen meghatározza az egyén életét, sőt még a várható élettartamát is. A lehetőségek terén megörökölt egyenlőtlenség kihat, és egész életen át hatással van az emberek piaci részvételére.

Társadalomként a széles körű örökölt egyenlőtlenségeket nem szabadna eltűrnünk. John Rawls filozófus fogalmazta meg ezt a legjobban: lenne bárki is, aki egy ilyen mértékű egyenlőtlenséget lehetővé tevő társadalmat választana életének leélésére, ha nem lehet előre tudni, hogy ki hova születik? Mindenki feltehetően egy olyan társadalmi szerződést választana, amely egyenlő feltételeket biztosít minden ember számára.

A kormányzati szakpolitikai intézkedések nem tudják megváltoztatni egy adott ember faji, nemi hovatartozását, azt, hogy milyen családból származik, hova született. Az örökölt vagyon kiegyenlítésére vonatkozó intézkedések azonban nagyrészt – bár nem teljesen – ellensúlyozhatják a lehetőségek terén örökölt egyenlőtlenségeket.

Darrick Hamilton, az Ohio State Egyetem közgazdászprofesszora és Sandy Darity, a Duke Egyetem közgazdászprofesszora például azt javasolta, hogy az amerikai szövetségi kormányzatnak minden újszülöttnek egy vagyonkezelő alapot kellene biztosítania, amelyet az adott háztartás vagyonához képest fordítottan arányos mértékű forrással hoznának létre. Ezek a „babakötvények” passzívan növekednének, és a jogosult 18 éves korában lennének felhasználhatók.

A faji és osztálybeli egyenlőtlenség interszekcionális természete miatt az ilyen megoldások nagyrészt megszüntethetik az örökölt faji vagyoni szakadékot az USA-ban egy mérsékelt, azonnali költség mellett – igaz, sok éven át tartó folyamat eredményeképpen.

Ez egyáltalán nem az egyetlen ilyen jellegű javaslat. 2015-ben Anthony Atkinson, a London School of Economics közgazdászprofesszora örökösödési adó bevezetését javasolta az induló tőke biztosítására. Emellett egy minimumörökségre is javaslatot tett, amelyet minden állampolgárnak folyósítanának, amikor eléri a felnőttkort (ez utóbbi javaslatot Branko Milanovic is támogatta).

Más elképzelések Mariana Mazzucato megfigyelését tükrözik, amely szerint az állam gyakran az első és a végső segély, támogatás biztosítója. Yanis Varoufakis például a feltétel nélküli alaposztalékot támogatja, amelyet a társadalomnak a magáncégek tőkéjébe történő befektetéseiből finanszíroznának.

Hasonlóképpen, a tekintélyes hedge fund menedzser, Ray Dalio és Joseph Stiglitz, a Columbia Egyetem közgazdászprofesszora nemrégiben azt javasolta, hogy össze kellene gyűjteni az adófizetőknek a koronavírus-járvány okozta válság során megmentett cégekben meglévő tulajdonrészét egy állami vagyonalapba, amely időközönként osztalékot fizetne minden állampolgárnak. Dani Rodrik továbbá egy olyan javaslattal állt elő, hogy hitelből finanszírozott állami kockázatitőke-forrásokat kellene létrehozni, amelyek részesedést szereznének fontos szektorokban, a technológiák terén, és a nyereséget egy úgynevezett szo­ciális innovációs osztalék formájában osztanák ki.

Egyértelműen erős érveket lehet felhozni amellett, hogy az állampolgárok kapjanak tőkejuttatást, amely az elidegeníthetetlen méltóságukat és a társadalom állami befektetéseinek hasznát tükrözi. A társadalmaknak azonban dönteniük kell majd arról, hogy miként biztosítják ezt a tőkejuttatást, mekkora értékben, hogyan finanszírozzák, és mik lesznek a felhasználási feltételek.

A babakötvények például a fiatal felnőtteknek nyújtott tőkesegélyhez képest jóval kisebb mértékű forrást igényelnek a mechanizmus kezdeti szakaszában, azonban jóval hosszabb időbe telne, mire változás következne be a vagyon elosztásában. Emellett a legtöbb javaslat megtiltaná a tőkejuttatás azonnali beváltását, illetve azt csak meghatározott célokra, például oktatásra és lakhatásra lehetne felhasználni. Meg kell vizsgálni azt a kérdést is, hogy a rászorultsági alapon működő modell ugyan csökkentené a költségvetési kiadásokat, azonban adminisztratív és politikai költségekkel járna.

Egy feltétel nélkül járó tőkejuttatás elősegítené azoknak az egyértelműen unfair következményeknek a csökkentését, amelyek abból adódnak, hogy nem mindegy, ki hova születik. A valódi hatás eléréséhez azonban elég nagymértékűnek kell lennie ennek a támogatásnak ahhoz, hogy eléggé csökkentse a meglévő vagyoni szakadékokat, és dekoncentrációt eredményezzen a tőketulajdonlás és a politikai befolyás terén. Egy ilyen program a mechanizmus kezdeti szakaszában jókora vagyoni redisztribúciót igényelne, amelyet politikailag igen nehéz elérni még a gazdasági kilábalásra vonatkozó legjobb szcenáriók esetén is. Ahogy azonban Joseph Stiglitz figyelmeztetett, egy kevésbé ambiciózus politika végül egy performatív „népi kapitalizmust” eredményezhet, amely állandósítja a vagyoni koncentrációt, miközben ráveszi a közvéleményt a tőkét támogató intézkedések elfogadására.

Minden lehetséges eszközt fel kell használnia egy olyan, a gazdasági újjáépítésre vonatkozó stratégiának, amely célul tűzi ki a jövedelmek, a vagyon és a politikai befolyás egyenlőbb elosztását. A fiatal felnőtteknek feltétel nélkül járó tőkejuttatás lényeges eleme lehet egy ilyen tervnek, ha az a termelés más szintjén erős feljogosító intézkedésekkel párosul. Nincsenek csodaszerek az igazságosabb társadalom elérését célzó küzdelemben. Ha azonban az állampolgároknak egyenlő hozzáférést biztosítunk a lehetőségekhez a tőketulajdonlás révén, az egy változást elősegítő lépés lenne.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org