Miként lehet megelőzni az államadósság-válságot?

Miközben tombol a koronavírus-járvány, több mint száz alacsony és közepes jövedelmű országnak idén továbbra is összességében 130 milliárd dollár értékű adósságszolgálatot kell teljesítenie – az adósság mintegy fele magánhitelezők kezében van. Miután a gazdasági tevékenységek jó része fel lett függesztve, és a költségvetési bevételek drámai mértékben csökkentek, sok ország kénytelen lesz csődöt jelenteni. Mások az egészségügyi és szociális kiadások visszafogásával valahogy összekaparják a hitelezők kifizetéséhez szükséges forrásokat, megint mások pedig további hiteleket vesznek fel a kölcsönök törlesztéséhez, csak elodázva a probléma kezelését. Ezt most látszólag egyszerűbben megtehetik, mivel a jegybankok likviditást öntöttek a piacokra szerte a világban.

Az 1980-as évek Latin-Amerikájától a görög válságig számos fájdalmas emlék juthat eszünkbe azzal kapcsolatban, hogy mi történik, amikor egy ország nem tudja törleszteni az adósságát.

Egy globális adósságválság milliókat tehet munkanélkülivé, és fűtheti az instabilitást és az erőszakot szerte a világban.

Sokan külföldön keresnek majd munkát, ami potenciálisan megterhelheti a határellenőrzési és bevándorlási rendszereket Európában és Észak-Amerikában. Egy újabb, tetemes költségeket felemésztő migrációs válság pedig elvonja majd a figyelmet a klímaváltozás kezelésének sürgető szükségességéről, megszokottá válhatnak a humanitárius vészhelyzetek.

Ez a szörnyű szcenárió elkerülhető, ha azonnal cselekszünk. A most felderengő adósságválság okait könnyen meg lehet érteni. A mennyiségi lazítás következtében az alacsony és a közepes jövedelmű országok államadóssága több mint háromszorosára növekedett a 2008-as globális pénzügyi válság óta.

Az államkötvények kockázatosabbak, mint a multilaterális intézményektől és a fejlett országok segélyszervezeteitől felvett „hivatalos” adósságok, mivel az országok ki vannak szolgáltatva a hitelezők kénye-kedvének, akik erőteljes valutaleértékelődést és más súlyos gazdasági problémákat tudnak előidézni.

Arra figyelmeztettünk 2013 júniusában, hogy a rövidtávra tervező pénzpiacok a rövidtávon gondolkodó kormányokkal együtt a következő globális adósságválság alapjait fektetik le. Most eljött a számadás napja.

Idén márciusban az ENSZ adósságelengedésre szólított fel a világ legkevésbé fejlett országai számára.

Számos G20-ország és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is felfüggesztette az adósságszolgálatot erre az évre, és ugyanerre szólították fel a magánhitelezőket is.

Nem meglepő módon ezek a felhívások süket fülekre találtak.

Az újonnan alakult Africa Private Creditor Working Group például már el is utasította a szegény országoknak nyújtandó szerény mértékű, de széles körű adósságelengedést.

Ily módon a hivatalos hitelezők által nyújtott elengedés hasznának nagy része – ha nem a legtöbbje – a magánhitelezőknél jelentkezik, akik nem hajlandók az adósságelengedésre.

Ennek az lesz a következménye, hogy

ismét a hitelező országok adófizetőinek kell azoknak a mentőcsomagoknak a terhét viselniük, amelyek a túlzott kockázatvállalás és a magánaktorok felelőtlen hitelezésének következményeit kezelnék.

Egyetlen módon lehet ezt elkerülni, ha az adósságokat átfogóan felfüggesztik, és ebben a magánhitelezők is részt vesznek. Ám azoknak az országoknak az erőteljes fellépése nélkül, ahol ezeket az adósságszerződéseket megírták, nem valószínű, hogy a magánhitelezők elfogadnának egy ilyen mechanizmust. Ezért a kormányoknak az adósságszolgálat átfogó felfüggesztésének kikényszerítésére hivatkozniuk kell a szükségszerűség és a vis maior doktrínájára.

Az adósságok felfüggesztése azonban nem fogja megoldani a túlzott mértékű eladósodás rendszerszintű problémáját,

sürgősen szükség van az adósságok átfogó átstrukturálására.

Sok ország történelmi tapasztalatai szerint ha egy adósságátstrukturálás túl kis mértékű és túl későn következik be, az csupán egy újabb válságnak ágyaz meg. Argentína hosszú ideje tartó, az adósság átstrukturálását célzó küzdelme – amelyet a makacs, rövidtávra tervező és keményszívű magánhitelezőkkel folytat – megmutatja, hogy az átstrukturálás elősegítésére kialakított kollektív fellépésre vonatkozó klauzulák nem olyan hatékonyak, mint ahogy azt eredetileg remélték.

A nem megfelelően végrehajtott adósságátstrukturálást gyakran egy újabb adósságátrendezés követi öt éven belül, hatalmas károkat okozva az adós országban. Hosszabb távon még a hitelezők is veszítenek ezen.

Szerencsére rendelkezésre áll egy alig használt megoldás, az önkéntes alapú adósság-visszavásárlás. A vállalati szektorban megszokottak az adósság-visszavásárlások, és az 1990-es évek Latin-Amerikájában, valamint nemrégiben Görögország esetében is hatékonynak bizonyultak. Emellett megvan az az előnyük is, hogy a segítségükkel elkerülhetők azok a szigorú feltételek, amelyek jellemzően egy adósságcserével járnak.

A visszavásárlási programok fő célja az lenne, hogy apasszák az adósságterhet az államkötvények névértékének tetemes csökkentésével (haircut), valamint a magánhitelezőknek való kitettség mérséklésével.

A visszavásárlási programot az egészségügyi és a klímacélok elősegítése érdekében is meg lehet tervezni, előírva, hogy a kedvezményezettek az amúgy az adósságszolgálatra elkülönített pénzt közjavakra fordítsák.

Ahogy azt megfogalmaztuk nemrégiben megjelent javaslatunkban, a multilaterális visszavásárlási eszközt az IMF kezelhetné, amely már elérhető forrásokat, az Új Hitelezési Alap (New Arrangements to Borrow – NAB) mechanizmusát használhatná, valamint az országok és a multilaterális intézmények globális konzorciumától származó kiegészítő forrásokat is bevethetné. Azok az országok, amelyeknek nincs szükségük az IMF elszámolási egységének, az SDR-nek a teljes allokálására, ezt az új eszköznek adományozhatnák vagy hitelezhetnék. Az SDR-ek új kibocsátása, amire egyértelműen szükség van, további forrásokat biztosíthat. A maximális adósságcsökkentés biztosítása érdekében az IMF aukciót tarthatna, bejelentve, hogy csak korlátozott mennyiségben vásárol majd vissza kötvényeket.

Hosszabb távon szükség van egy kiszámítható, szabályokon alapuló adósságátstrukturálási mechanizmusra,

az Egyesült Államok önkormányzati csődökre vonatkozó szabályozásának mintáját követve. Ez összhangban lenne a nemzetközi monetáris és pénzügyi rendszer reformjával foglalkozó, 2008 után felállított szakértői ENSZ-bizottság ajánlásával.

Az ilyen javaslatokkal szembeni szokásos ellenvetés az, hogy tönkreteszik a nemzetközi tőkepiacot. A tapasztalatok azonban mást mutatnak. Lesznek adósságátstrukturálások, csak az a kérdés, hogy rendezetten zajlanak-e. Javaslatunk az utóbbit segítené elő, erősítve a tőkepiacokat.

Nekünk azonban nem a tőkepiacok egészsége miatt kell aggódnunk, hanem a fejlődő és a feltörekvő piaci országok lakosságának jóllétéért. Most, a járvány közepette sürgősen szükség van az adósságelengedésre. Ennek átfogónak kell lennie, a magánhitelezőknek is szerepet kell vállalniuk benne, és többnek kell lennie egy puszta adósságfelfüggesztésnél. Megvannak az eszközeink, csupán politikai akaratra van szükség.