Az egyenlőtlenség árnyoldalai

Az egyenlőtlenség kérdése egyre inkább a közfigyelem előterébe került az elmúlt években, ami a pápai enciklikákban, a francia szocialisták gazdasági köteteiben, az egyetemi diskurzusokban, valamint a politikusok és az elemzők egyszerűbb nyelvezetű megnyilatkozásaiban is kimutatható. A koronavírus-járvány egészségügyi és gazdasági hatásai tovább fokozták a kérdéssel kapcsolatos aggodalmakat.

Az egyenlőtlenség melyik aspektusa miatt kell aggódnunk? Mi az igazán fontosabb: a gazdasági torta elosztása vagy az életszínvonal mértéke és növekedése?

Kínában az elmúlt négy évtizedben nőtt az egyenlőtlenség, még ha több százmillió ember emelkedett is ki a mélyszegénységből. Az USA-ban az egy főre jutó adózás utáni GDP jelenleg 50 százalékkal magasabb,

mint a kevésbé egyenlőtlen Dániában és Svédországban,

ahol a magasabb adók hatalmas méretű jóléti rendszert finanszíroznak.

Továbbá a fogyasztás és a rendelkezésre álló jövedelem terén jelentősen kisebb egyenlőtlenség áll fenn, mint ami a gyakran idézett piaci jövedelmi adatokból látszik. A hosszabb időszakokra szóló mérési adatok jellemzően kisebb egyenlőtlenséget mutatnak, ami azt a tényt tükrözi, hogy sok ember csak átmenetileg tekinthető gazdagnak vagy szegénynek.

Amennyire csak tudtam, figyelembe vettem ezeket a tényezőket, amikor összefoglaltam az amerikai egyenlőtlenség elmúlt évtizedekben tapasztalható nagyobb trendjeit.

1980 óta a magasabb képzettségűek bére nőtt jelentősen, míg az alacsonyabb képzettségűek reálbére lassabban emelkedett.

Ez a technológiai fejlődés képzett munkaerő iránti igényében és a globalizáció kevésbé képzett munkavállalókat érintő negatív hatásaiban tükröződik. Ebben az időszakban a teljes egyenlőtlenség szinte az összes fejlett gazdaságban növekedett, ami azt jelzi, hogy ennek nem az egyes országok politikája lehet az oka. Hasonlóképpen a stabilitás hosszú időszaka után a munka részesedése a nemzeti jövedelemben minden nagyobb gazdaságban csökkent.

Mindeközben, bár a szociális mobilitás mértéke továbbra is jelentős szintű maradt, de valószínűleg csökkent, beleértve a nemzedékek közötti mobilitást.

A vagyonelosztás terén történő változások jórészt a társadalom felső felében koncentrálódtak. Bár a legfelső rétegek körében relatíve nőtt a vagyon, de az kisebb mértékű volt, mint ahogy azt néhány elemző állítja.

Valójában jelentős mértékű növekedés mutatható ki a pénz- és a természetbeni transzferek terén. Az amerikai jövedelem hatoda ilyen kifizetésekből származik, és ez a ráta a nyugat-európai szociális-jóléti államokban még magasabb. Miközben a rendelkezésre álló jövedelem terén az egyenlőtlenség jelentős maradt, de jóval kisebb mértékű, mint a piaci jövedelmekben kimutatható egyenlőtlenség.

A transzferek hozzáadása és az adók levonása után az mutatható ki, hogy a felső 1 százalék jövedelme harmaddal csökkent,

miközben az alsó 20 százaléké megháromszorozódott.

A koronavírus-járványt megelőző három évben a gazdasági növekedés gyorsulását az is kísérte, hogy

a szegénység rekordalacsony szintre csökkent. A mediánjövedelmek ebben az időszakban jóval nagyobb mértékben nőttek, mint a korábbi nyolc évben, illetve a legalacsonyabb keresetűek bére nőtt a leggyorsabban.

Mit mondanak számunkra ezek a trendek?

John F. Kennedy volt amerikai elnök híres mondása szerint „a dagály az összes hajót megemeli”. Egy növekvő gazdaságban a felső és az alsó jövedelmi rétegek abszolút jóléte pozitívan korrelál egymással, így a legfontosabb intézkedésnek az erős gazdasági növekedés és a teljes foglalkoztatás elősegítésének kell lennie.

A meglévő társadalombiztosítási programok konszolidálásával, modernizálásával és jobb célzásával az USA olyan területekre szabadíthat fel forrásokat, ahol arra a leginkább szükség van. A szövetségi kormányzatnak nincs szüksége 47 képzési programra, amelyet kilenc ügynökség működtet, és évente húszmilliárd dollárba kerül kevés eredményt hozva.

Hasonlóképpen azon nyugdíjkifizetések növekedésének lassítása, amelyeket olyanok kapnak, akiknek van egyéb anyagi forrásuk, csökkentheti az adók emelésének szükségességét.

Továbbá a gazdasági aktivitás és az emberek szélesebb alapjának adóztatásával az adókulcsokat minél alacsonyabban lehet tartani, ami még megfelel az állam szükséges funkcióinak finanszírozásához.

Miközben néhányan a baloldalon és a libertariánus jobboldalon a feltétel nélküli alapjövedelem mellett érvelnek, sokkal jobb megoldás lenne,

ha állami támogatást adnának az alacsony bérek mellé azoknak, akik képesek dolgozni.

Ez növelné a jövedelmeket, erősebb ösztönző lenne a munkavállaláshoz, illetve több embert emelne feljebb a gazdasági ranglétrán, mint a magasan megszabott minimálbérek, amelyek kivonnak embereket a munkaerőpiacról, és a jóléti támogatásoktól való függést hoznak létre.

Míg a bértámogatások közvetlen költségei jelentősek lennének, azokat nagyban ellensúlyoznák a meglévő programokból történő kifizetések csökkentései.

Itt az ideje, hogy a piac, és ne az állam erejét kezdjük kiaknázni. Így fogjuk a függőséget lehetőségekre és felfelé irányuló mobilitásra cserélni.