Eladjam vagy ne adjam?

Még a koronavírus kitörése előtt, 2019. szeptember 6-án Csiki-csuki stratégia 2.0 címmel jelent meg a Világgazdaságban egy írásom, amelyben kifejtettem, mit tehet egy vállalkozás az egyre erősödő globalizáció káros hatásainak csökkentésére.

Azóta a vírus és most a szomszédunkban kitört háború ezt a korábban is látványos vagyon-piac-tudás centralizálást erősíti egyre gyorsuló ütemben. A mögöttes okokat nem szeretném firtatni, nehogy bárki is összeesküvés-elmélet terjesztésével vádolhasson meg, de a tények azt mutatják, hogy a Covid–19 beköszöntével magasabb fokozatra kapcsolt a világgazdaság, azon belül pedig elsősorban Európa „jóárasítása” és központosítása.

Míg a cégek egy igen nagy része bedől, addig egy számban ugyan kicsi, de elképzelhetetlenül hatalmas gazdasági erővel rendelkező tulajdonosi réteg a legnagyobb nyugalommal terjeszkedik és söpri be az olcsón ölébe hulló értékeket. 

Sajnos úgy látszik, komoly esélye van annak, hogy itthon is viszonylag stabilnak látszó cégek előbb-utóbb olyan helyzetbe kerülnek, ami ki fogja kényszeríteni a tulajdonváltást, késlekedés esetén a felszámoláshoz kapcsolódó kényszerértékesítést vagy jobb esetben még az utolsó előtti pillanatban egy erősen nyomott áron történő eladást.

Túlélték a Covid-hullámok miatti korlátozásokat, talán túlélik a háború miatt bevezetett szankciókat, de vajon mi következik majd ezek után? Még nem tudjuk, de biztosan jön majd újabb meglepetés. Folyamatos, egymást váltó krízisek várhatóak. Bill Gates szerint például szinte biztos egy újabb világjárvány egy újabb kórokozó megjelenése miatt. Az őrület jeleit mutató alapanyag- és energiaárak, tőzsdei lufik, infláció, világszintű eladósodási csúcsok, migráció, az élelmiszer-termelést sújtó éghajlati anomáliák és uniós szabályozások. A gazdasági környezet enyhén szólva sem kedvező.

A nemzetközi piacokon olyan játékosok a meghatározók, akikkel lehetetlen felvenni a versenyt. A velük való együttműködés pedig – ahogy mondani szokták – olyan biztos, mint a kutya vacsorája. Amennyire csak lehetséges, belföldi beszállítókra és belföldi piacokra kell támaszkodni.

Akár beszerzési, akár értékesítési oldalon minél több külföldi kapcsolattal rendelkezik egy vállalkozás – azaz ha a határokon átnyúló kapcsolatoktól nagymértékben függ –, annál nagyobb eséllyel fog jelentősen megbicsaklani a működése, ha elhúzódó háború, további szankciók, majd újabb pandémia vagy valami hasonló kényszerítő esemény rombolja tovább az európai gazdaságot.

Tehát vagy érdemes eladni a céget, míg értéke van, vagy a kitettségét kell csökkenteni oly módon, hogy lehetőség szerint minél kevesebb országhatárokon kívüli kapcsolattal legyen képes működni, ha rosszra fordulnak a dolgok. Ezenkívül fontos lehet, hogy a cégünk legfontosabb beszállítói és vevői – legalább részben – szintén a mi befolyásunk alatt álljanak. 

Aki most arra vár, hogy ha túl leszünk a háborún és majd egyszer a szankciókon is, akkor minden visszatér a régi kerékvágásba, az nagy valószínűséggel csalódni fog. Nehéz még elképzelni is, hogy a nyugalom, a biztonság, a kiszámíthatóság, ami errefelé évtizedek óta a legtermészetesebb dolog, az egyik napról a másikra történelemmé válik és olyasmi jön helyette, amire eddig még álmunkban sem gondoltunk volna.

Korábban több cégvezetőtől hallottam, hogy eladná a cégét, de mivel semmit nem tud kezdeni az érte kapott pénzzel, úgy gondolja, még mindig a vállalkozásában van a legjobb helyen, mert ott legalább nem inflálódik és folyamatosan további értéket termel. Szomorú hír, hogy ez a békeidőkben logikus gondolkodás manapság elég rizikós. Azaz a fentebb vázolt okokból a cég könnyen tönkremehet. Akkor viszont igaz lesz, hogy nem kell gondolkodni azon, mihez kezdjen az ember a cégéért kapott vagyonnal.