A fejlesztési közgazdaságtan észak felé tart

A fejlesztési közgazdaságtan középpontjában a „termelési kettősség” gondolata áll, a tudományág alapjait megteremtő közgazdászok – mint például a Nobel-díjas karibi W. Arthur Lewis – szerint a szegény országok gazdaságai kettészakadtak, egy kicsiny, fejlett technológiákat alkalmazó „modern” szektorra és egy sokkal nagyobb, rendkívül alacsony termelékenységgel jellemezhető „hagyományos” szektorra.

Ezt a kettősséget sokáig a fejlődő országok meghatározó jellemzőjének tartották, ellentétben a fejlett országokkal, ahol azt feltételezték, hogy a csúcstechnológiák és a magas termelékenység jellemzi az egész gazdaságot. Ez az elgondolás a fejlesztési közgazdaságtant a hagyományos neoklasszikus közgazdaságtantól elkülönülő tudományágként kezelte.

A fejlesztési politika hagyományosan a jövedelmek, az oktatás, az egészségügy és az életesélyek terén meglévő egyenlőtlenségek felszámolására összpontosított. Feladata a termelési kettősség leküzdése volt olyan új intézményi megoldások révén, amelyek megváltoztatják a piacok működését, és bővítik a hozzáférést a termelési lehetőségekhez.

Bár ennek a megkülönböztetésnek lehetett valamennyi értelme az 1950-es és az 1960-as években, ma már nem tűnik túl relevánsnak. Egyrészt a fejlett és a fejlődő országok tanulmányozásánál alkalmazott módszerek lényegében összefonódtak: a fejlesztési közgazdaságtan ma lényegében az államháztartás, a munkaügyi és az ipari közgazdaságtan vagy a makroökonómia standard kereteit alkalmazza az alacsony jövedelmű környezetben. De ami talán még ennél is fontosabb (és érdekesebb), hogy a termelési kettősség a fejlett gazdaságok kritikus és látható jellemzőjévé is vált, és olyan megoldásokat igényel, amelyek egyenesen a fejlesztéspolitika eszköztárából származnak.

Peter Temin, a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) gazdaságtörténésze 2017-ben megjelent, Az eltűnő középosztály (The Vanishing Middle Class) című könyvében rámutatott, hogy

a kettős gazdaságról szóló Lewis-modell egyre inkább relevánssá vált az Egyesült Államokban is. A különböző tényezők – a dezindusztrializáció (a feldolgozó- és a szolgáltatóipar előretörése a nehézipari tevékenységgel szemben), a globalizáció, a szakembereknek és a tőkéseknek kedvező új technológiák, valamint a csökkenő munkaerő-védelem – kombinációja valóban egyre nagyobb szakadékot okozott a nyertesek és a lemaradók között.

A gazdaság szegény és gazdag részei közötti konvergencia megakadt, az iskolai végzettség egyre inkább polarizálta a munkaerőpiacokat, és a regionális egyenlőtlenségek tovább nőttek.

Európában az egyenlőtlenségek növekedése nem volt ilyen markáns az erősebb jóléti államnak köszönhetően, de ugyanazok az erők itt is érvényesültek. A cégek és a régiók körében az élenjárók és a lemaradók közötti különbségek nőttek, a középosztály pedig zsugorodott.

Ennek eredményeképpen a fejlett gazdaságok politikai döntéshozói most ugyanazokkal a kérdésekkel küzdenek, mint amelyek a fejlődő gazdaságokat már régóta foglalkoztatják: hogyan lehet befektetéseket vonzani, munkahelyeket teremteni, a munkavállalók készségeit fokozni, a vállalkozói szellemet ösztönözni, valamint a hitelhez és a technológiához való hozzáférést javítani – egyszóval hogyan lehet a nemzetgazdaság fejlettebb, termelékenyebb részeivel szembeni lemaradást csökkenteni.

A kiindulási helyzet eltérő lehet, de egy olyan régió problémái, ahol a jó munkahelyek eltűntek, aggasztóan ismerősnek tűnnek egy fejlesztési közgazdász számára: kevés a produktív munkahely, a társadalmi problémák – például a bűnözés és a kábítószerrel való visszaélés – gombamód szaporodnak, a különböző társadalmi csoportok és az üzleti élet bizalma alacsony a kormányzat iránt. Azok az akadályok, amelyeket a faji vagy etnikai kisebbségeknek, az újonnan érkezett bevándorlóknak vagy az alacsonyan képzett munkavállalóknak ilyen körülmények között le kell küzdeniük, olyan kérdések, amelyekkel a fejlesztési közgazdaságtan foglalkozik.

Természetesen a fejlett gazdaságokban a lemaradt régiók sokkal nagyobb pénzügyi forrásokhoz férhetnek hozzá. Az Egyesült Államokban az állami és a helyi önkormányzatok több tízezer dollárt költenek – nem túl hatékony módon – adókedvezményekre és egyéb támogatásokra a nagyvállalatok odavonzására. Tisztségviselőik azonban jellemzően olyan strukturális és bürokratikus korlátok között végzik tevékenységüket, amelyek ismerősek lennének a szegény országokban dolgozó kollégáik számára is. Ahogy egy, a kérdésben jártas amerikai szakember nemrégiben a Harvard Egyetemen tartott eseményen fogalmazott: „Mindennek a középpontjában vagyunk, de semmit sem irányítunk.”

A rendelkezésre álló lehetőségek tekintetében is hasonló korlátokkal kell szembenézniük. A kettősség leküzdésének hagyományos eszköze az iparosítás; ahogy a munkásokat felszívják a termelékenyebb feldolgozóipari tevékenységek, a bérek emelkednek, és a gazdaság általános termelékenysége nő. De mind a fejlődő, mind a fejlett gazdaságok feldolgozóipara – az automatizálás és más, a munkaerő iránti keresletet csökkentő innovációk következtében – elvesztette a képességét a sok embert foglalkoztató munkahely megteremtésére. A feldolgozóipari foglalkoztatás (a teljes foglalkoztatás arányában) még azokban az országokban is csökkent, amelyek erős ipari ágazatokkal rendelkeznek, mint például Dél-Korea vagy Németország.

A gazdasági fejlődésnek így a jövőben sokkal inkább a szolgáltatásokra, valamint a kis- és közepes vállalkozásokra kell alapozódnia mind a magas, mind az alacsony jövedelmű országokban. Mindkét típusú gazdaságnak a munkaerőpiacok keresleti és kínálati oldalát célzó, összehangolt szakpolitikák új változatára lesz szüksége, amelyek a szakképzési programokat a vállalatok támogatásával kombinálják. A jó munkahelyekhez jó cégek kellenek, és ez fordítva is igaz.

A nemzeti szakpolitikai kereteknek erőforrásokkal és makrogazdasági intézkedésekkel kell támogatniuk ezeket a helyi termelékenységet célzó kísérleteket. Ez azt jelentheti, hogy felül kell vizsgálni a nemzeti innovációs politikákat, amelyek élénken ösztönzik a tőkét és a magasan képzett szakembereket előnyben részesítő technológiai újításokat.

Az innováció irányának újragondolása és az olyan technológiák ösztönzése, amelyek inkább kiegészítik, mint helyettesítik a jelenlegi munkavállalói készségeket, nagyban elősegítené a gazdag és szegény országokat érintő munkaerőpiaci kihívások kezelését.

A közgazdászok a globális konvergencia alatt általában azt értik, hogy a fejlődő gazdaságok gyorsabban növekednek, mint a fejlett gazdaságok, és a világ szegényeinek jövedelme a gazdagabb országokra jellemző szintre emelkedik. A jelenkor iróniája viszont az, hogy inkább lefelé, mint felfelé irányuló konvergenciáról beszélhetünk. A fejlett országok problémái egyre inkább hasonlítanak a szegény országokban tapasztalható problémákhoz. A fejlődő gazdaságok tanulmányozására használt modellek és keretek egyre inkább relevánsak a gazdag országokat érintő problémákra is.