Gyors válaszok a legégetőbb euróövezeti kérdésekre
Nem kisebb kihívásra vállalkoztam most, mint arra, hogy az idei év eddigi legérdekesebb és legégetőbb kérdéseire szeretnék tömören válaszolni. Ezek azok a legfontosabb témák, amelyekkel az elmúlt egy hónapban a legtöbbször találkoztam az üzleti megbeszéléseimen. Nem meglepő módon az energiaárak, a recesszió és a gazdaságpolitika lehetőségei érdeklik most leginkább a partnereinket, akik számára az európai gazdasági kilátások kulcsfontosságúak.
Az abszolút első hely kétségtelenül az energiaárak témaköréhez kötődik.
Amellett, hogy a piaci szereplők örülnek a csökkenő energiaáraknak, figyelmük nem lankad. Az attitűdöt pedig jól tükrözi, hogy a kérdés nem arról szól, hogy meddig mehetnek még lefelé az árak, hanem arról, hogy meddig emelkedhetnek vissza, és legfőképpen mik lesznek a főbb kiváltó tényezők.
Az ING várakozásai szerint az európai gázárak valahol megawattóránként 70 euró körül alakulhatnak átlagosan 2023 folyamán, miközben a csúcspont a negyedik negyedévben lehet, 80 eurós egységár körül. A jelenlegi, 55 euró körüli szintekről tehát egyértelműen felfelé vezet majd az út. Kockázatként továbbra is azzal kalkulálunk, hogy az orosz gázimport teljes egészében megszűnhet, miközben a kínai gazdaság erősödése miatt a cseppfolyósított gáz (LNG) iránti élénkülő kereslet árversenyt hoz. Ennek hatására a 2023–2024-es télen akár újból 150 euró környékére is felmehet a gáz ára. A jó hír, hogy az Európai Bizottság által bevezett ársapka komoly visszatartó erő lesz a még magasabb árakkal szemben. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az ismét nyomás alá kerülő energiapiac miatt Európának még nagyobb erőfeszítéseket kell majd tennie az energiahatékonyság javítása érdekében. Ez pedig nem lesz olcsó mulatság.
Egyelőre azonban meglehetősen pozitív a helyzet az alacsony energiaárakkal és a gáztározók vártnál is magasabb töltöttségi szintjével. A meleg tél és az energiatudatosság erősödése együttesen számottevő segítséget nyújtott abban, hogy az eurózóna elkerüljön egy pusztító energiaválságot. A költségvetési impulzusok pedig pont annyit tudtak segíteni a gazdasági helyzeten, hogy eddig meglepően erős maradt az euróövezet ellenálló képessége, és a régió el tudta kerülni a technikai recessziót. A kérdés pedig az: akkor ezzel kész, vége is a recessziós félelmeknek? Nos, az a helyzet, hogy az európai gazdaság eddig elkerülte a legrosszabbat, de a kilátások csak csekély mértékben javultak. Az ipari megrendelések egyre gyengébben alakulnak a fejlett piacokon, és mivel a pandémia utáni nagy bumm is alábbhagyott a szolgáltatószektorban, itt is inkább romlanak a kilátások a megélhetési válsággal párhuzamosan. Ráadásul az EKB kamatemelési ciklusa még épphogy csak elkezdte kifejteni a reálgazdaságot fékező hatását. Sok országban magas a változó kamatozású hitelek aránya, és az új beruházásokat is jócskán visszafogja az emelkedő kamatkörnyezet. Ez utóbbi már erősen érezteti a hatását az építőiparban. Mindezek alapán úgy tűnik, hogy a nehezén talán túl van az euróövezet, de sajnos ezt nem egy gyors kilábalás, hanem egy hosszabb stagnálás követheti.
Ezzel kapcsolatban a leggyakrabban feltett kérdés, hogy miért nem tesznek akkor a nyugati gazdaságok kormányai többet azért, hogy támogassák a gyorsabb helyreállást.
A helyzet az, hogy az év végére már az euróövezeti GDP 5 százalékát is kitevő támogatási csomaggal segítették a legrosszabb helyzet elkerülését az eurózóna kormányai. Egy újabb energiaársokk esetén pedig aligha lesz túl sok extra mozgásterük a kormányoknak. Már így is szokatlanul magas, a GDP 50 százalékára rúg a kormányzati kiadások aránya az euróövezetben, miközben az átlagos hiánymutató a GDP 4,5 százalékán alakulhat. Ez is azt mutatja, hogy egy újabb, a fogyasztást támogató stimulusra csekély az esély. Ha valamire, akkor inkább az energiahatékonyság javításának támogatására fókuszálnak majd a források. Ezek alapján tehát az elnyújtott gazdasági stagnálás forgatókönyvét is negatív kockázatok övezik.
Annál is inkább, mivel a maginflációs mutató az eurót használó országok körében továbbra is makacsul magasan tartja magát. Mindemellett a korábbi energiaársokk másodkörös hatásai csak most gyűrűznek be a szolgáltatószektor árazásába.
Vagyis a következő fontos kérdésre, miszerint az EKB miért nem hajlandó ismét támogatni a gazdasági kilábalást, a válasz egyszerű: mert nincs rá mozgástere.
Habár itt, Kelet-Közép-Európában ez nem jellemző, a nyugati országokban a kollektív bérszerződések és a szakszervezetek erősek. Ez megteremti a táptalajt a magas bérnövekedésnek, ami az ár-bér spirál kialakulásával fenyeget. Emellett a még mindig zajló költségvetési stimulusok is elnyújtják az inflációs célra történő visszatérést. A lassabban csökkenő infláció az elkerült recesszió ára. Ezek alapján aligha számíthatunk arra, hogy akár 2024-ben kamatot tudjon csökkenteni az EKB.
Mindezekből úgy tűnik, hogy az euróövezeti vállalatoknak és partnereiknek egy rég nem látott gazdasági mixszel kell megküzdeniük a következő években. Állandó inflációs veszély, magas kamatkörnyezet, gyenge növekedési kilátások és korlátozott támogatás a gazdaságpolitika részéről. Talán erre szokták azt mondani, hogy innen szép nyerni.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.