Költségvetési szempontból is egyértelmű érdek az infláció visszaszorítása
Első látásra kedvezőnek tűnhet ugyan az államháztartás oldaláról, hogy a költségvetési tervekben szereplőnél magasabb infláció az adóbevételek növekedésén keresztül pozitív hatást gyakorolhat a költségvetési bevételek alakulására. Ez azonban csak addig igaz, ameddig a magas infláció nem fogja vissza a gazdasági teljesítményt és az ezzel összefüggő adóbevételeket. Az elmúlt hónapok költségvetési adatai azonban azt mutatják, hogy az infláció a reáljövedelmek csökkenésén és a lakossági fogyasztási szerkezet átalakulásán keresztül fogyasztáscsökkenést okoz, ami az áfabevételekre is negatív hatással van.
A költségvetés kiadási oldalán két olyan jelentős tétel áll, ahol az infláció automatikusan annak szintjével megegyező vagy annál nagyobb emelkedést okoz: a nyugdíjkiadások és az államadósság kamatkiadásai.
A nyugdíjkiadások esetében az automatizmus abból fakad, hogy a nyugdíjak értékének a törvényben előírtak szerint követnie kell a fogyasztói árak emelkedésének mértékét. A kamatkiadások esetében a közgazdasági összefüggések kényszerítik ki a növekedést, mivel a kamatok emelése a magas infláció visszaszorításának bevett eszköze, az emelkedő kamatszint hatására viszont emelkedni fognak az államadósság kamatkiadásai is, ami jelentős költségvetési többletkiadást jelent. A kényszerű kamatemelés miatt ráadásul a kamatkiadások mértéke az inflációt jelentősen meghaladó mértékben nőtt az elmúlt másfél évben.
A két automatikusan érvényesülő tétel mellett több más nagy kiadáscsoportban – mint a kormányzati működés és a közszolgáltatások kiadásai, a lakossági jövedelmi transzferek, az állam gazdaságfejlesztési és beruházási kiadásai – már megvan a lehetősége a kormányzatnak, hogy az inflációnál alacsonyabb mértékben növelje a kiadásokat, de az ilyen kiadás-visszafogás a kormányzati szolgáltatások vagy az eszközállomány minőségének romlásával, a közszféra reálbérszínvonalának csökkenésével vagy elbocsátásokkal járhat együtt, ezért a kormányzatok alapvetően kerülik ennek alkalmazását. Mindebből következik, hogy tartós gyakorlatként a politikai logikából fakadóan sem kívánatos az inflációtól elmaradó kiadásnövelés, még ha ezeknél a tételeknél van is rövid távon költségvetési mozgástér.
Végül szükséges kiemelni, hogy az inflációval szembeni küzdelem a Magyar Nemzeti Bank számára is költségekkel jár.
A magyar szabályozás szerint a jegybank nem lehet veszteséges, ezért amikor az MNB korábbi években felhalmozott eredménytartalékai elfogynak, a kormányzat lesz kénytelen a központi költségvetésből kompenzálni a jegybank veszteségeit. Az MNB esetében a 2023-as évi mérlegnél várható, hogy veszteséget fog mutatni, amelynek kiegyenlítése 2024-től kezdve terheli a költségvetést. Az infláció elleni küzdelemmel összefüggő jegybanki veszteségpótlás során tehát feltételes költségvetési hatásokról beszélhetünk, melynek sajátossága, hogy időben késleltetetten, öt évre szétterítve érvényesülő teherviselési kötelezettséget jelent.
Az inflációnak a költségvetésre gyakorolt hatásait vizsgálva megállapítható, hogy az inflációból ugyan származhat rövid távon nyeresége a költségvetésnek bizonyos kiadási tételek inflációs szint alatti emelésével és némi többlet-adóbevétellel, azonban ezeknek megvan a gazdasági és politikai ára, ami már középtávon is az „inflációs nyereségek” eltűnésének irányába hat. Ha pedig a költségvetés jelenlegi helyzetét vesszük közelebbről szemügyre, kiemelten a nyugdíjkiadásokat, a kamatkiadásokat és a jegybanki veszteségek kompenzálását, akkor egyértelmű, hogy – a kormányzati törekvésekkel összhangban és azok indokoltságát erősítve – a költségvetési egyensúly szempontjából is indokolt az infláció gyors letörése.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.