Költségvetési szempontból is egyértelmű érdek az infláció visszaszorítása

Első látásra kedvezőnek tűnhet ugyan az államháztartás oldaláról, hogy a költségvetési tervekben szereplőnél magasabb infláció az adóbevételek növekedésén keresztül pozitív hatást gyakorolhat a költségvetési bevételek alakulására. Ez azonban csak addig igaz, ameddig a magas infláció nem fogja vissza a gazdasági teljesítményt és az ezzel összefüggő adóbevételeket. Az elmúlt hónapok költségvetési adatai azonban azt mutatják, hogy az infláció a reáljövedelmek csökkenésén és a lakossági fogyasztási szerkezet átalakulásán keresztül fogyasztáscsökkenést okoz, ami az áfabevételekre is negatív hatással van. 

A nyugdíjkiadások esetében az automatizmus abból fakad, hogy a nyugdíjak értékének a törvényben előírtak szerint követnie kell a fogyasztói árak emelkedésének mértékét. A kamatkiadások esetében a közgazdasági összefüggések kényszerítik ki a növekedést, mivel a kamatok emelése a magas infláció visszaszorításának bevett eszköze, az emelkedő kamatszint hatására viszont emelkedni fognak az államadósság kamatkiadásai is, ami jelentős költségvetési többletkiadást jelent. A kényszerű kamatemelés miatt ráadásul a kamatkiadások mértéke az inflációt jelentősen meghaladó mértékben nőtt az elmúlt másfél évben. 

A két automatikusan érvényesülő tétel mellett több más nagy kiadáscsoportban – mint a kormányzati működés és a közszolgáltatások kiadásai, a lakossági jövedelmi transzferek, az állam gazdaságfejlesztési és beruházási kiadásai – már megvan a lehetősége a kormányzatnak, hogy az inflációnál alacsonyabb mértékben növelje a kiadásokat, de az ilyen kiadás-visszafogás a kormányzati szolgáltatások vagy az eszközállomány minőségének romlásával, a közszféra reálbérszínvonalának csökkenésével vagy elbocsátásokkal járhat együtt, ezért a kormányzatok alapvetően kerülik ennek alkalmazását. Mindebből következik, hogy tartós gyakorlatként a politikai logikából fakadóan sem kívánatos az inflációtól elmaradó kiadásnövelés, még ha ezeknél a tételeknél van is rövid távon költségvetési mozgástér.

A magyar szabályozás szerint a jegybank nem lehet veszteséges, ezért amikor az MNB korábbi években felhalmozott eredménytartalékai elfogynak, a kormányzat lesz kénytelen a központi költségvetésből kompenzálni a jegybank veszteségeit. Az MNB esetében a 2023-as évi mérlegnél várható, hogy veszteséget fog mutatni, amelynek kiegyenlítése 2024-től kezdve terheli a költségvetést. Az infláció elleni küzdelemmel összefüggő jegybanki veszteségpótlás során tehát feltételes költségvetési hatásokról beszélhetünk, melynek sajátossága, hogy időben késleltetetten, öt évre szétterítve érvényesülő teherviselési kötelezettséget jelent.   

Az inflációnak a költségvetésre gyakorolt hatásait vizsgálva megállapítható, hogy az inflációból ugyan származhat rövid távon nyeresége a költségvetésnek bizonyos kiadási tételek inflációs szint alatti emelésével és némi többlet-adóbevétellel, azonban ezeknek megvan a gazdasági és politikai ára, ami már középtávon is az „inflációs nyereségek” eltűnésének irányába hat. Ha pedig a költségvetés jelenlegi helyzetét vesszük közelebbről szemügyre, kiemelten a nyugdíjkiadásokat, a kamatkiadásokat és a jegybanki veszteségek kompenzálását, akkor egyértelmű, hogy – a kormányzati törekvésekkel összhangban és azok indokoltságát erősítve – a költségvetési egyensúly szempontjából is indokolt az infláció gyors letörése.