Visszatérnek a harmincas évek? Egy forgatókönyv a válságra

A válság utáni „új világ” talán legfontosabb jellemzője az lesz, mennyiben maradnak fenn a válságkezelés során most már biztosan kialakuló protekcionista tendenciák. Elképzelhető, hogy visszatér a 30-as évek nemzetgazdaságainak korszaka? A globalizáció hívei mindenesetre rémképként idézik fel az akkori világválságra adott amerikai választ, amikor a Smoot–Hawley-törvény a vámtarifák megemelésével csak a depresszió elmélyülését érte el.

A világgazdaság azóta ugyan sokkal összetettebbé és épp ezért ellenállóbbá is vált az elzárkózási törekvésekkel szemben, az egymásrautaltság azonban sok tekintetben csak növelheti a protekcionizmus káros hatásait. A fő veszélyt nem az európai viták középpontjában álló autóipari – vagy más termelő – cégeknek adott állami támogatások jelentik, és nem is a vámok. Ami az autóipart illeti, az már olyan szinten globalizálódott, hogy az állami támogatások hatása garantáltan nem marad országhatárokon belül. Csak egy példa: a Dél-Karolinában gyártott német BMW X5 sokkal inkább amerikai, mint a General Motors ausztráliai üzemében készülő amerikai Pontiac G8. A közel 20 milliárd dollárral kisegített GM és Ford túlélésében a mexikói és a kínai beszállítók, sőt, éppen a közös beszállítói láncok okán az ázsiai versenytársak is érdekeltek.

Hasonló a helyzet a vámokkal. Sokszor láttuk már, hogy az unió által például a kínai termékekre kivetett dömpingvámokat korántsem övezte kitörő öröm az EU-ban, egyszerűen azért, mert sok európai cég is Kínában gyártat. A vámviták rendezésére ráadásul ott a Világkereskedelmi Szervezet, amelynek ma már szinte az összes nagyobb gazdaság a tagja. A játékszabályok tehát adottak; azokat ideig-óráig meg lehet szegni, a „rendszer” azonban ettől még nem borul fel, és minden bizonnyal túléli a mostani nehéz időket.

A válság a pénzügyi szférából indult, és a legnagyobb veszély továbbra is innen leselkedik. A protekcionizmust illetően is. Súlyos következményekkel járhat a reálgazdaságokra nézve, ha – részben a belföldi hitelezést szorgalmazó politikai nyomásnak engedve – a pénzintézetek jelentősen visszafogják külföldi kihelyezéseiket. Márpedig ennek máris nyilvánvaló jelei vannak.

A Bank of England adatai szerint a brit bankok már 2008 utolsó negyedében számottevően mérsékelték külföldi hiteleiket, miközben a brit adósok ugyancsak megérezték az országon kívüli pénzintézetek forrásainak elapadását. A svéd jegybank nagy és közepes méretű helyi cégek körében végzett felmérése szintén arra az eredményre jutott, hogy még a hitelképes vállalatoknak is egyre nehezebb külföldről forráshoz jutni. A jegybank szerint ez egyértelműen azzal magyarázható, hogy a bankok a hazai piacaikra húzódnak vissza. Márpedig ez a de facto protekcionizmus már a svédországi beruházási terveket is veszélyezteti.

Mondani sem kell, hogy ha már a svéd nagyvállalatoktól is elfordulnak a külföldi hitelezők, akkor a probléma különösen súlyossá válhat a feltörekvő gazdaságokban, így hazánkban is. A Nemzetközi Pénzügyi Intézet (IIF) becslése szerint a 929 milliárd dolláros, 2007-es csúcsról az idén 165 milliárdra eshet a fejlődő országok piacaira áramló tőke nettó értéke, ráadásul úgy, hogy ezen belül a banki források ténylegesen csökkennek. Vagyis az adósok több hitelt fizetnek majd vissza, mint amennyit felvesznek.

Térségünk és hazánk helyzete ebből a szempontból még a fejlődő országok csoportján belül is kényesnek számít. A külföldi banki aktívák GDP-hez viszonyított aránya a régióban messze meghaladja azt a szintet, amely az ázsiai országokat az ott végigsöprő válság idején jellemezte a 90-es évek végén.

A terjedő protekcionizmus jelei:

A válság lefolyásával kapcsolatos forgatókönyvek a manager magazin márciusi számában olvashatók