Deflációs veszély - Retteghetünk az olcsóságtól Európában

Az euróövezetben már csak 0,6 százalék volt az éves infláció a múlt hónapban, ami történelmi mélypontnak felel meg, és lényegesen alacsonyabb az Európai Központi Bank által monetáris politikai szegletkőként kezelt két százalék alatti, de ahhoz közeli rátánál. A szükséges válaszlépéseket illetően azonban megoszlik a döntéshozók és az elemzők véleménye.

A legfrissebb adatok szerint Spanyolországban máris negatív tartományba csúsztak az árak: márciusban 0,1 százalékkal mértek alacsonyabb fogyasztói árszintet, mint egy évvel korábban. Miguel Angel Fernandez, a madridi központi bank kormányzója az év nagy részében negatív inflációs adatokra számít, és szavai szerint "az EKB-nak vigyáznia kell, nehogy a defláció csapdájába csússzon a gazdaság, mert onnan nehéz lenne kikeveredni".

A frankfurti intézmény igazgatóságának osztrák tagja, Ewald Novotny egy március végi nyilatkozatában azt mondta, hogy nyár végéig vagy kora őszig több valutauniós országban - közöttük Németországban és Ausztriában is - az árak csökkenésére kell felkészülni. El kell kerülni, hogy hosszú ideig bukdácsoló gazdasági kibocsátás melletti negatív áremelkedéstől szenvedjen Európa - tete hozzá az osztrák jegybanki vezető. Holland kollégája, Nout Welling szerint ugyanakkor szó sincs deflációs veszélyről, mivel az árak csökkenése inkább  segíti a lakossági fogyasztást.

Howard Archer, az IHS Global Insight közgazdásza szerint Európa valószínűleg hosszú deflációs időszakkal kénytelen szembenézni, ami további kamatcsökkentéseket tehet szükségessé az EKB részéről. Egyelőre azonban nem biztos, hogy a klasszikus értelemben vett deflációs spirál kialakulásától kellene tartani. Rainer Guntermann, a Comerzbank elemzője a Reutersnek kifejtette: a fogyasztók a felmérések tanúsága szerint nem azért tartják vissza vásárlásaikat, mert az árak esésére spekulálnak.

Fabian Heller, a Credit Suisse szakértője pedig úgy fogalmazott, hogy még ha egy éven keresztül negatív inflációs adatok jönnének is ki, nem lenne szó valódi deflációról Európában. A fő kérdés továbbra is az, mikor indul be a gazdasági növekedés.

Mindenesetre Svájcban is egyre gyakrabban emlegetik a deflációt. Az alpesi országban a márciusi árszínvonal 0,4 százalékkal volt alacsonyabb, mint egy évvel korábban, és előrejelzések szerint a fogyasztói árindex a nyár közepére kerek 1 százalékos deflációt fog mutatni. Ez a brit Telegraph szerint olyan határértéknek tekintendő, amelyen túl az árak csökkenése döntő befolyást fejthet ki a fogyasztói magatartásra és a többi gazdasági szereplő döntéseire; önmagát erősítő deflációs spirálról van szó, amelyből csak nehezen lehet kirántani a gazdaságot.

Ha a defláció ellen a Svájci Nemzeti Bank a frank értéknek mesterséges leszorításával próbál meg védekezni, akkor a kompetitív leértékelések valóságos hullámát indíthatja el. Tajvan máris devalvált, és ugyanezt fontolgatja Dél-Korea és Szingapúr is. A folyamatból nyilván nem maradhat ki Japán sem, ahol a februári stagnálás után elemzők szerint hamarosan visszatér az elmúlt években, évtizedekben visszatérő problémát jelentett defláció.

Kínában a februári fogyasztói árindex mínusz 1,6 százalék volt, és a kormányzat állítólag a valuta erőltetett leértékelésével kívánja javítani a gazdasági és foglalkoztatási helyzetet.

Európában – a Telegraph szerint – a svédek mérlegelik, hogy csatlakozzanak-e egy kompetitív leértékelési hullámhoz. Nagy-Britannia esetében nem kellett állami-jegybanki beavatkozás, mert a font sterling spontán módon is jelentősen gyengült, miután a Bank of England erőteljes pénzteremtésbe fogott. Kérdés azonban, hogy miként viszonyulna ehhez a kihíváshoz az Európai Központi Bank.

Ha az unió külgazdasági kapcsolatait meghatározó viszonylatokban széles körű – az európai ipari potenciált veszélyeztető – valutaleértékelés bontakozna ki, akkor az EKB szorult helyzetbe kerülne. Az irányadó kamatlábat ugyanis már 1,25 százalékra szállította le, ezért ebbe az irányba nem maradt sok mozgástér az euró gyengítésére, az egységes valuta pótlólagos pénzteremtéssel elérendő leértékelése útjában pedig más természetű akadályok állnak.

A „quantitative easing” oly módon nem jöhet szóba az EKB esetében, mint ahogy azt a Bank of England alkalmazta, és ahogy annak idején a japán központi bank tette. Az euró-övezet jegybanki vezetői számára járhatatlan út lenne akár állampapírok, akár kereskedelmi aktívák felvásárlása, pótlólagosan emittált pénzen. Ebben önmaga az is áthághatatlan technikai akadályt támasztana, hogy nincs egyezség arról, mely tagország szerint és mennyi pótlólagos likviditást kellene allokálni, mely aktívák ellenében. Vélelmezhető emellett, hogy a –  vulgárisan „pénznyomtatásként” említett, valójában azonban ennél bonyolultabb – művelet Berlin számára végképp elfogadhatatlan lenne.

Kérdés, mi történne, ha a defláció gazdaságok egész sorára telepedne rá, aminek valószínűségét az euró-övezetben az egységes valuta erősödése – vagy a kompetitív leértékelésben bekövetkező lemaradás - is táplálná. Egy huzamosabb idejű árszínvonal-csökkenés hatására nem léteznek aktualizált elméleti tételek és – Japán leszámítva – gyakorlati tapasztalatok sem. Az Egyesült Államokban 1929 és 1933 között észlelt, mintegy 30 százalékos áresés hatásait nem lehetett a mai viszonyok közepette értelmezni, már csak azért sem, mert akkor még működött az aranystandard.

Emellett vannak példák arra, hogy az árszínvonal-csökkenés nem jelent feltétlenül vezet elnyomorodáshoz. Nagy-Britannia 19. századi virágkorában hosszabb időszakokban jelen volt az árcsökkenés, és hasonló volt a helyzet az Egyesült Államokban az 1800-as évek vége felé, amikor a pénztömeg alapját képező arany mennyisége lassabban növekedett, mint a gazdasági termelés, ami tartós árcsökkenést váltott ki, látványosan növekvő jóléttel együtt.