IMF-hitel: Áldás vagy átok?

Egy éve kapta történelme legnagyobb mentőcsomagját a magyar gazdaság az Európai Úniótól és a Világbanktól. Az IMF-csomagként emlegetett program azóta is komoly vitákat vált ki a gazdasági és politikai élet szereplőiből. Milyen úton jutott el az ország finanszírozhatóságának megingásáig? Milyen kiigazító utat járt be azóta, s milyen eredménnyel? Hogyan látják mindezt a szereplők? A Világgazdaság holnapi számában megjelenő mellékletből idézünk részleteket.

Dominique Strauss-Kahn, az IMF vezérigazgatója

Az IMF hajlandó segítséget nyújtani a magyar gazdaság számára, beleértve a technikai és az anyagi támogatást. A magyar állami értékpapírpiacon és más kulcsfontosságú piacokon is jelentős zavarok keletkeztek az elmúlt napokban. Ez a nyomás csak nőtt, annak ellenére, hogy az ország makrogazdasági és pénzügyi politikája az elmúlt években jelentős fejlődésen ment keresztül.

Simor András: Eltelt egy esztendő

Ugyan későn és kényszerből, de hozzá lehetett nyúlni a nagy elosztó rendszerek egyikéhez-másikához

Nem mindennapi történéseknek lehettünk tanúi az elmúlt egy évben a globális pénzvilágban. 2008. szeptember 15-én csődvédelmet kért, majd felszámolásra került a világ egyik vezető befektetési bankja, a Lehman Brothers. Ráadásul történt mindez úgy, hogy a bejelentés pillanatában, a fejlett országokban addig érvényes íratlan szabályoktól eltérően, nem lehetett tudni, hogy csak a részvényesek veszítik el a tőkéjüket, vagy a bank hitelezői is a befektetett pénzük túlnyomó részét.

A pénzügyi válság hatásait addig a lehetőségekhez képest tompítani igyekvő amerikai kormány és a Fed – felhatalmazás, illetve kongresszusi támogatás híján – hátratett kézzel nézte, ahogy korábbi válságkezelő erőfeszítéseinek eredményei szinte semmivé válnak. Az esemény sokkolta a pénz- és tőkepiacokat, hiszen valami olyasmi játszódott le, amivel nem számoltak a kockázatok bekövetkeztének valószínűségét múltbeli események alapján modellező befektetők.

Sorra menekültek akkor még erősebbnek látszó felvásárlók karjaiba, illetve szorultak állami segítségre a globális kapitalista világrend korábban bevehetetlennek hitt bástyái, jelentős amerikai, brit, belga és német pénzintézetek. Azok a tőzsdei befektetők, akik lassan már egy éve csak veszteséget veszteségre halmoztak, mindent piacra dobtak, még azt is, ami nem volt a tulajdonukban. Egyetlen nyerő befektetés maradt a piacokon: a short. Nem az lett a kérdés, melyik intézmény képes ellenállni és átvészelni az eladói nyomást, hanem az, a sebezhetősége miatt kit nem támadnak meg a shortosok.

A kockázatos befektetések leépítése futótűzként terjedt szét a világban, és október elejére elérte Magyarországot is. Ebben a helyzetben az évtized túlnyomó részében a hazánkban uralkodó felelőtlen gazdaságpolitika miatt legyengült, más feltörekvő országokhoz képest kimagaslóan magas állami és külföldi adósságterhet cipelő és így a világ legsebezhetőbb gazdaságai közé sorolt Magyarország csak a nemzetközi intézmények segítségében reménykedhetett. Az MNB a pénzügyi összeomlás fenyegetettségében gyors cselekvést és határozott intézkedéseket javasolt, és erről a kormányt is meggyőzte, a nemzetközi intézmények – az EU és az IMF – pedig kérésünkre gyorsan és hatékonyan léptek. Egy héten belül Budapesten volt tárgyalódelegációjuk, és újabb két héten belül meg is született a megállapodás, amely a költségvetés további konszolidációját és a hazai pénzpiacok stabilizációját célzó intézkedéseket tartalmazott. Ennek fejében pedig pénzt és hitelességet kölcsönöztek hazánknak.

Simor András írásának teljes változata a holnapi Világgazdaságban olvasható

Oszkó Péter: Átok, vagy áldás?

Miért jó nekünk az együttműködés a nemzetközi intézményekkel?

Az előző kormányt tavaly októberben, novemberben sokan bírálták a Nemzetközi Valutaalappal, az Európai Unióval és a Világbankkal megkötött közel 20 milliárd eurós finanszírozási csomag miatt. Időközben azonban – úgy tűnik – sokat tanultunk az effajta megállapodások gazdasági és pénzügyi stabilitást segítő jellemzőiről.

A legutolsó felülvizsgálat során, szeptemberben ugyanis, amikor bebizonyosodott, hogy Magyarország a pénzügyi piacokról is tudja finanszírozni államadósságát, és nincs szüksége, hogy lehívja az esedékessé váló 1,4 milliárd eurós részletet, ehelyett inkább abban állapodott meg, hogy további 6 hónappal meghosszabbítja a megállapodás keretében a fennmaradó részletek lehívásának időszakát, már érdemben nem bírálták a kormány döntését.

Sőt, a legváltozatosabb hátterű és kötődésű szakértőktől egyenesen olyan javaslatok  hallhatók, hogy a következő kormány is kössön megállapodást a Nemzetközi Valutaalappal, az ország pénzügyi biztonságának megtartása érdekében.

Ekkorát változott volna a világ egy év alatt vagy csupán egyfajta tanulási, érési folyamatnak lehetünk tanúi?

Cikkünk második részében történelmi visszatekintünk IMF-csatlakozásunk idejére.

Lapozzon!

Major István: Volt egyszer egy csatlakozás

Élet-halál kérdése volt Magyarország számára 1982-ben, hogy a Nemzetközi Valutaalap tagjává váljon

Egy szép reggel megcsörrent telefonom, maga a miniszter, Veres Péter kéretett magához. Már önmagában is rendkívüli volt, hogy egyszerű osztályvezetőként, minden előzmény és témamegjelölés nélkül raportra kellett menni a miniszterhez. A rövid beszélgetés során közölte velem, hogy a magyar politikai vezetés döntést hozott az IMF-hez való azonnali csatlakozásról, és a csatlakozási tárgyalásokon részt vevő magyar delegációba kell a külkereskedelmi tárcát képviselnem.

A bejelentés meglepett, bár a minisztériumban hetek óta köztudott volt, hogy a nemzetközi fizetési pozícióink ingatagok, és egy speciális különbizottság éjjel-nappal ülésezett a konvertibilis importengedélyek rangsorolásáról és a behozatalnak a gazdasági túléléshez szükséges minimumra való leszorításáról.

További részletek a holnapi Világgazdaságban!