Miért nem érdemes így harcolni a táppénzcsalók ellen?

Az elemzés során a táppénz folyósításának hét kritériumát vizsgáljuk meg: a jogosultságra felhatalmazó időtávot, a várakozási időt, a munkáltató által fizetett betegszabadság hosszát, a táppénz összegét és folyósításának időtartamát, a passzív táppénzt, valamint a pénzbeli és természetbeni juttatások közötti kapcsolatot.

Az EU tagállamaiban a jogosultságra felhatalmazó időtáv átlagosan 120 nap. Magyarországon a teljes, az átlagjövedelem 60 százalékát jelentő jogosultságra felhatalmazó idő két év. A magyar szabályozás a teljes jogosultság kritériumaiban szigorúnak tekinthető, a két év biztosítotti viszony követelménye különösen azok számára nehezíti meg a betegségben töltött időszakot, akik az előírtaknak a legkevésbé képesek megfelelni, és akik egyben a betegségek nagyobb kockázatával élnek együtt.

A táppénzjellegű juttatástól mentes várakozási idő az EU-tagországokban általában három nap, míg a magyar rendszerben egyáltalán nincs ilyen, a beteg munkavállaló azonnal betegszabadságra kerül, ellátásának összege ekkor az átlagjövedelem 70 százaléka.

Magyarországon a táppénz összegében a degresszív jelleg annyiban jelenik meg, hogy a betegszabadság 15 napjához képest (a jövedelem 70 százalékáról) a táppénzes időszakban az átlagjövedelem 60 százalékára csökken a támogatás összege, a jövedelemszint azonban nem jelenti a degresszió alapját.

A táppénz folyósításának időtartama alapvetően attól függ, hogy a rokkantságba történő átlépés kritériumai mennyire szigorúak. Az átlagos időtartam egy év. Az EU-ban nincs a passzív táppénzhez hasonló intézmény. Új megvilágításba kerül a táppénzzel kapcsolatos polémia, ha a betegséghez kötődő természetbeni és pénzbeli juttatásokat együtt kezeljük. A magyar kormány a betegállományban lévő munkavállalók várólistát megkerülő, illetve soron kívüli ellátásának lehetőségével erre tesz kísérletet.

A magyarországi táppénz-folyósítási rendszer követi az EU egyes tagországaiban is használt alapelveket, amelyek a táppénzt gazdasági tényezőként kezelik. Az átlagosnál hosszabb (két éves) jogosultságot biztosító járulékfizetési időtartam azonban nehezíti az alacsony társadalmi státuszú munkavállalók helyzetét Magyarországon. Nincs a hazai rendszerben várakozási idő, ami feleslegesen „kimaradó” szociális elemnek tűnik, hiszen a táppénzre jogosultak számára döntően nem az ebből adódó bevételkiesés okoz gondot, a munkáltató kockázatait azonban a hiánya jelentősen megnöveli. A magyarországi folyósítás összege a jövedelemhez mért arány szempontjából az EU-ban átlagos, a relatíve alacsony hazai bérszínvonal alapján azonban kevéssé mondható az európaival azonos szintűnek.

A kormányzati megközelítés, amely szerint a táppénzkifizetések állami költségeinek lefaragása a táppénzcsalások ösztönzői, azaz a magas összegű folyósítások megszüntetésével érhető el, már a problémafelvetésnél hibás. A táppénzcsalások ugyanis egyáltalán nem annyira elterjedtek, hogy visszaszorításuk nagyobb megtakarítást eredményezne, ráadásul a morális kockázatot fenntartó más elemek továbbra is a rendszer részei maradnak. Mivel a munkavállaló és munkáltató közötti viszony alapja hazánkban alapvetően a kiszolgáltatottság, az elbocsátástól való félelem (mint nem intézményes ösztönző) alacsonyan tartja a betegszabadságon, illetve táppénzen töltött napok számát.

A passzív táppénz intézményének megszüntetése egy olyan szociális juttatást tüntet el, amelyet a gyakorlat a munkanélküliség szociális hálójának elemévé tett, azonban a munkanélküliség problémáját kezelő funkció betöltése a szociális alrendszer feladata.

Magyarországon egyelőre nem jelentek meg azon megközelítésmód és betegtámogatási rendszer alapelemei, amely a munkáltató és a munkavállaló közötti partnerségre, illetve a betegség megelőzésére koncentrálnak. A várólista megkerülése, a soron kívüli ellátás racionálisan alátámasztható, hiszen az elsődleges cél a beteg munkavállaló visszahelyezése a munkaerőpiacra – a szolgáltatások igénybevétele során elvárt egyenlőségelvet azonban ez felülírja. A hosszú távú, perspektivikus gondolkodásmód, az egészséges életmódra ösztönzés és a népegészségügyi célok sokszor hangoztatott elvek a kormány kommunikációjában, a héten elfogadott egészségügyi salátatörvény azonban egyetlen lépést sem tett ebbe az irányba.