Vértes: A lehetségesnél is rosszabb pályán haladunk
A magyar gazdaság a 2000-es évek eleje óta nem találja azt a fejlődési utat, amely egyidejűleg biztosítaná a globális és európai folyamatokba való versenyképes bekapcsolódást, a fejlettségbeli felzárkózást, a gazdaság legfontosabb egyensúlyi folyamatainak fenntarthatóságát és a társadalom szociális békéjének megteremtését.
Az előző évtized elején a rendkívül gyors lakossági jövedelem-növekedés, lakás- és ingatlanpiaci beruházás jelentős mértékben külföldi forrásokra támaszkodott, és nagymértékű államháztartási hiányt, emelkedő állam- és magánadósságot okozott. 2006-ra a magyar gazdaság zsákutcába került, a gazdaságpolitika súlyos megszorításokat és reformokat kezdeményezett.
A megszorítások többé-kevésbé levitték az államháztartás hiányát, de egyben lefékezték a növekedést, társadalmi-politikai konfliktusokkal jártak. Az egyre felfokozottabb politikai szembenállás körülményei között a mélyreható reformok beindítása nem sikerült. A pénzügyi gazdasági világválság 2008-ban már olyan körülmények között érte az országot, amikor az államadósság növekedése lefékeződött, az államháztartási deficit a GDP 4 százalékára csökkent és újra szerény növekedés indult be a gazdaságban. A válság összetörte ezeket a folyamatokat, s a megalakult válságkormány csak az EU és az IMF pénzügyi-szakmai támogatása és újabb óriási (kb. a GDP 3 százalékára kiterjedő) megszorítások, esetenként szerény reformok árán tudta fenntartani az ország finanszírozását. 2009 őszétől az ország teljes egészében a piacról finanszírozta magát. Mindezek 2010 tavaszára valamelyest hitelességet teremtettek a magyar gazdaságpolitika számára.
Egy ilyen helyzetben egy hatalmas parlamenti többségű új kormány számára nyilvánvaló lehetőség lett volna a tanulás a múlt jellemző hibáiból és szerény sikereiből. Folytatása annak, ami végül is némi konszolidációt eredményezett 2006 és 2010 között. És nyilvánvalóan új politikai hangsúlyok érvényesítése a hatalomra jutott politikai erők preferenciáinak megfelelően.
Objektivitásra törekvő elemző másfél év elteltével azt kénytelen megállapítani, hogy az ország nem került jobb helyzetbe, a lehetségesnél sokkal rosszabb pályán halad. A gazdaságpolitika ötleteléssé, rögtönzéssé és valóságtól elrugaszkodó szómágiává silányult. A gazdaság pedig zsákutcába szorult.
A gazdaságpolitika kitűzött céljai közül szinte egy sem teljesül:
l az eredetileg abszolút prioritásként megjelölt gazdasági növekedés már fél év elteltével háttérbe szorult, a gazdasági fejlődés nem gyorsul, hanem lassul, sőt 2012-re recesszió fenyeget; a foglalkoztatás lényegében nem emelkedik (csak mesterséges közfoglalkoztatás által), a munkanélküliség érdemben nem mérséklődik; az új fő prioritásként 2011 tavaszán kijelölt államadósság csak egyszeri államosítás (magán-nyugdíjpénztár) nyomán csökkent, ráadásul ezt a forint gyengüléséből eredő adósságnövekedés már meghaladta, de főleg: nem jöttek létre a tartós adósságcsökkenés feltételei; a működő tőke egyre inkább nem befelé jön az országba, hanem kifelé menekül a széles körben bevezetett különadók és az átláthatóság hiánya miatt; az adóterhelés ugyan eleinte csökkent, de jelenleg már emelkedik és 2012-ben a 2010-es szint fölé kerül.
Az állam a piaci megoldások preferálása helyett túlterjeszkedik, tényleges lehetőségeinél többet ígér (és azt gyakran nem tartja be!);
l az ország nemzetközi versenyképessége és megítélése nemhogy nem javul, hanem határozottan romlik, súlyos bizalomvesztés érzékelhető.
Egész Európa súlyos nehézségekkel küzd. Néhány országban (PIIGS) az államadósság finanszírozása és/vagy a bankrendszer likviditásának és tőkepozíciójának fenntartása került bajba. A görög adósság egy részének leírása elkerülhetetlenné vált. Bírálják a bankárokat, de bankok tucatjait tőkésítik fel az összeomlás elkerülése érdekében. Meg kell védeni Olaszországot és Spanyolországot a fertőzési hatásokkal szemben. Az EU tagjai, az eurózóna országai soha nem látott együttműködésben (és persze soha nem látott konfliktusok közepette) próbálják ezt a folyamatot végigvinni. A pénzügyi konszolidáció hatalmas terheket rak Európára. Az eurózóna problémái negatív hatással vannak Magyarország finanszírozására. De nem ez a magyar gazdaságpolitika kudarcának fő oka.
Az intézményrendszerben bekövetkezett változtatások megkérdőjelezték Magyarországon a jogbiztonságot és a kiszámíthatóságot. Ezek ugyan nem elsősorban gazdasági tényezők, de mivel érintették a legalapvetőbb működési viszonyokat az Alkotmányon, a független intézményeken (Alkotmánybíróság, MNB, Költségvetési Tanács, Állami Számvevőszék stb.) keresztül, a gazdasági szereplők döntéseinek meghatározó elemévé váltak. Ott, ahol visszamenőleges jogalkotásra van mód, ahol teljes ágazatokra kiterjedő extra adóztatást lehet minden különösebb konkrét indok nélkül bevezetni, ahol a hatalom nem engedi a fékek és ellensúlyok működését, ott sem a hazai, sem a külföldi tőke nem érzi jól magát! Nem érzi biztonságban sem a befektetéseit, sem a vagyonát. Ennek következtében a beruházások továbbra is mérséklődnek, s ezt még tovább fokozta az uniós támogatások odaítélésében bekövetkezett egyéves „átszervezési szünet”.
Annak érdekében, hogy az egykulcsos személyi jövedelemadó ne okozzon hatalmas deficitet a költségvetésben, a magyar kormány először pénzügyi szektoradót, majd három további ágazatra (távközlés, kiskereskedelem, energiaszektor) különadót vezetett be. Ezt követte további – gyógyszer-, sütő-, szeszipari stb. – cégek megadóztatása. Ezek az ágazati adók főleg a nagy, modernizációra és növekedésre képes cégeket sújtják, fékezik a fejlődést és a beruházásokat.
A bankrendszer adója 5-10-szerese a más európai országokban alkalmazott mértékeknek. S míg nálunk a bankrendszer fizetőképességének fenntartása 2008 és 2011 között állami segítség igénybevétele nélkül biztosítható volt, más országokban általában ott vezettek be bankadót, ahol az állam korábban hatalmas összegekkel segítette ki a bankokat, s az így bevezetett adót többségében nem költségvetési forrásként használják, hanem a bankrendszer számára speciális tartalékokat képeznek. A magyar kormány államosította a magán-nyugdíjpénztárakat, 2011 őszén pedig meghirdette a devizahitelesek végtörlesztési lehetőségét a piacinál jóval alacsonyabb árfolyamon. Mindezek együtt kikezdték a magyar pénzügyi rendszer stabilitását.
Kétségtelen, hogy utólag hibásnak minősíthető a devizahitelek ilyen mértékű elterjedése Magyarországon. De az eddig eltelt futamidő egészére számolva a devizahitelt felvevők többsége jobban járt ezzel, mint ha forintban vette volna fel a hitelét. Ettől még természetesen a nem teljesítő hitelek aránya magas, a probléma valódi. De a nem teljesítő hitelarány nagyjából ugyanolyan magas a forinthitelek esetében is. A gond tehát nem a deviza-hitelfelvétel, hanem az, hogy a törlesztőrészletek mind forintban, mind devizában a megromlott pénzpiaci körülmények miatt nagymértékben megemelkedtek. Súlyos gazdaságpolitikai hiba volt megígérni, hogy az állam erre rendelkezik gyógyírral! A magyar államháztartásnak nincs forrása arra, hogy ezt a problémát totálisan megoldja. Ezek az ígéretek megnövelték a vissza nem fizetési hajlandóságot. Első pillanattól kezdve azt kellett volna képviselni, hogy az jár jól, aki törleszt, s csak az érintett családok, bankok és szerény mértékben az állam hármas együttműködésében keletkezhetnek részleges és fájdalmas megoldások azok problémájára, akik erre nem képesek.
A végtörlesztés ezen belül szarvashibának minősíthető. Először is az állam magánjogi szerződésekbe avatkozik be utólag, ami sérti a jogbiztonságot. A vagyonos vagy magas jövedelemmel rendelkező családok számára teszi lehetővé a devizahitelek kedvezményes visszafizetését. Azok számára, akiknek valójában erre nem volt szükségük. Hatalmas veszteséget okoz a bankoknak, s azok még a korábban megképzett céltartalékaikat sem tudják felhasználni, mert ezek a hitelek többségében teljesítő hitelek voltak. Ily módon egy állami döntés rontja a bankrendszer minden minőségi mutatóját! Amikor az európai országok nagy része azért küzd, hogy bankjaik fizetőképesek maradjanak, akkor a nemzetközi pénzvilág értetlenül szemléli a magyar kormány sokadik bankellenes lépését (és kommunikációját). A szeptember óta bekövetkezett újabb hitelességromlásnak ez a fő oka.
Az egész folyamat rontja a bankrendszer pénzügyi egyensúlyát, növeli a kockázati felárakat, gyengíti a forintot, emeli a forintkamatokat. Mindenki, aki nem tud végtörleszteni, akár deviza-, akár forinthiteladós, romló helyzetbe kerül. A magyar bankrendszer a nem teljesítő hitelekre 2010 végéig mintegy 1000 milliárd forint céltartalékot képzett. A bankadó és a végtörlesztés az idei céltartalékolással együtt ehhez hasonló nagyságrendű újabb veszteséget okoz a bankrendszernek. Ilyen körülmények között a bankok nem érdekeltek a hitelezés bővítésében, arra vannak kényszerítve, hogy mérsékeljék hitelállományukat. A tőkemegfelelési követelmények csökkenő hitelezés mellett könnyebben teljesíthetők. Azt pedig már Széchenyi óta tudjuk, hogy hitel nélkül nincs fejlődés. A belföldi kereslet a végtörlesztés nyomán egyértelműen mérséklődik.
Hozzájárul ehhez az is, hogy az adójóváírás kivezetése miatt az alacsony jövedelmű rétegeknél 10-20 százalékos béremelésre lenne szükség a reálbérek változatlan szinten maradásához is. Ez nyilvánvalóan lehetetlen egy stagnáló-visszaeső gazdaságban, még akkor is, ha ehhez némi – rendkívül bonyolult – kompenzációs rendszer is társul. A kisvállalkozások adó- és bérterhei számottevően megemelkedtek. Az adórendszer kiszámíthatatlanná, logikátlanná, nyelvújító jogi trükkök tárházává vált. Az egykulcsosnak nevezett személyi jövedelemadó a szuperbruttó részleges fenntartása miatt kétkulcsos lesz, egyszerű helyett bonyolulttá válik, s az egész kifejezetten ösztönöz a szürke-fekete foglalkoztatásra és jövedelemszerzésre.
A magyar gazdaság kilátásai mindezek nyomán kedvezőtlenek. A régióban Magyarországon gyengült a legnagyobb mértékben a valuta, emelkedett kiugróan a kockázati felár. 2012-ben a beruházások legjobb esetben is csak stagnálni tudnak, s ehhez is az kell, hogy nagymértékben felgyorsuljon az uniós források döntési és finanszírozási folyamata. A lakosság fogyasztása számottevően, kb. 3 százalékkal mérséklődik. Az egész társadalom helyzete romlik: a szegényebb rétegek jövedelme csökken, a gazdagabb rétegek pedig (ingatlanban, megtakarításban) vagyonvesztést szenvednek el. Mivel az államháztartás strukturális hiánya 2011-ben a GDP 5-6 százalékára rúg, s ezt 2012-re 3 százalék alá kell vinni, ezért a 2012-es költségvetés erősen megszorító jellegű. Mintegy 1000 milliárd forinttal kell javítani az államháztartás ún. ciklikusan igazított strukturális egyenlegét. Ezek a körülmények együttesen nehéz évet ígérnek és azt valószínűsítik, hogy 2012-ben a GDP kb. 1 százalékkal csökken. Jó esély van egy évközi kiigazító csomagra, további kamatemelésre is.
Az elmúlt másfél évben folytatott magyar (nem ortodoxnak nevezett) gazdaságpolitika destabilizálta az országot és nagyfokú nemzetközi hitelességvesztéshez vezetett. Emiatt kellett sürgősen az IMF és az EU segítségét kérni. De ez önmagában kevés. Európában 2012-ben megtorpan a gazdasági válságból való kilábalás. Magyarországon ennél nagyobb a baj: a gazdaságpolitika, az üzleti környezet mélyreható változtatása szükséges.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.