A függetlenség napjától az utolsó emberig

A hiteles monetáris politika a stabil intézményi környezetben működő, független központi bank meglétében gyökerezik – az Európai Központi Bank (EKB), az Európai Bizottság, a Magyar Nemzeti Bank és mások addig-addig magyarázták ezt az alapelvet, amíg végül az érvek súlya alatt a magyar kormány is meghajolt. Orbán Viktor miniszterelnök Barroso elnökkel folytatott április 23-i megbeszélésén ígéretet tett arra, hogy Magyarország az európai intézmények ajánlásait figyelembe véve biztosítani fogja a jegybank függetlenségét.

Az Európai Unióról szóló szerződés szerint „a tagállamok kormányai kötelezettséget vállalnak arra, hogy […] nem kísérlik meg […] a nemzeti központi bankok döntéshozó szervei tagjainak befolyásolását feladataik ellátása során”. Különösen vonatkozik ez az elnökre, aki az EKB általános tanácsának is tagja, így nemcsak Magyarország, de az Unió egészének érdekeit is szem előtt kell tartania. Emiatt lehet aggályos, ha – a Monetáris Tanács többi tagjával együtt – az Országgyűlés előtt esküt kell tennie, ahogy ezt a Magyar Nemzeti Bankról szóló (2011. évi CCVIII) törvény előírja.

Akadtak persze konkrétabb kifogások is. A kormány viszonylag könnyen feladta az MNB és a PSZÁF összevonásának – és a jegybankelnöknek az új szuperintézmény alelnökévé való lefokozásának – opcióját. Makacsabbnak bizonyult a kabinet a parlament által kinevezhető harmadik alelnök, illetve a külső monetáris tanácstag delegálásának ügyében: ezt a lehetőséget a Matolcsy György által április 17-én benyújtott módosító indítvány még nyitva hagyta, Pleschinger Gyula államtitkár azonban április 25-én közölte: Simor András – jövő év elején lejáró – elnöksége alatt ilyen lépésekre nem kerül sor.

Az eskütételen kívül így már csak egyetlen vitatott pont maradt: a jegybanki vezetők javadalmazásának ügye. Erről a jegybanktörvény rendelkezik (az elnök fizetése például az előző évi nemzetgazdasági bruttó átlagbér 10-szerese). Az EKB ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy a jegybank „nem hozható olyan helyzetbe, amelyben semmilyen vagy csak korlátozott befolyással bír a munkavállalói fölött, vagy amelyben az adott tagállam kormányzatának módjában áll a jegybank munkavállalói kérdésekkel kapcsolatos politikájának befolyásolása”.
A javadalmazásokkal kapcsolatos szabályozás nem először kerül Frankfurt célkeresztjébe. A jegybankárok fizetésének ügyét – és általában a személyzeti kérdéseket – az EKB a jegybanki függetlenség megkerülhetetlen feltételeként védi. 2008 februárjában például a berlini kormányt szólította fel annak a javaslatnak a felülvizsgálatára, amely szerint a szövetségi kormány – ha csak közvetetten is, de – beleszólhatott a Bundesbank vezetőinek személyzeti döntéseibe.

A budapesti kabinet számára a fizetések ügye – csakúgy, mint az eskü – szimbolikus jelentőségű. Ezt jelzi a Bloomberg tudósítója által „last man standing”-nek nevezett Simor András februári javaslatának fogadtatása is. A jegybankelnök felajánlotta, hogy 2010 szeptemberétől jegybankelnöki mandátuma lejártáig havi 1 forintért végzi munkáját – amennyiben az Országgyűlés helyreállítja a jegybanki döntéshozók fizetésére vonatkozó „jogszerű állapotot”. A kormány lapzártánkig nem reagált.