Nem hagyományos pénzügypolitika, avagy az inflációs célkövetés alkonya? címmel készített elemzést Mészáros György, az MTI szerkesztője. Ebben sorra veszi azokat a nem hagyományos eszközöket, amelyeket a világ központi bankjai az utóbbi időben, a válság leküzdésére választottak, és megállapítja, hogy ezek a gazdaságélénkító módszerek már terjedőben is vannak a világban. Közöljük az írást.
Az Egyesült Államok szövetségi tartalékbankrendszere (Fed ) 2008 óta mennyiségi enyhítéssel - a kormány és a vállalatok növekvő kötvényfinanszírozásával -, gyakorlatilag új pénz kibocsátásával próbálja talpon tartani a gazdaságot, nem is sikertelenül. Eltérően más nagy központi bankok alapokmányától, a Fedé eleve sem csak az inflációs célkövetést írja elő, hanem a pénzügypolitikájával köteles segíteni a munkanélküliség enyhítését is. Ennek azonban eddig nem volt közvetlen kifejezése, ez a szempont háttérbe szorult. Most azonban a Fed változtatott ezen. A legutóbbi értekezletén, decemberben meghirdette, hogy a rendkívüli enyhítő pénzügypolitikája addig tart, amíg a tizenkét havi infláció nem gyorsul 2,5 százalék fölé, és amíg a munkanélküliség 6,5 százalék felett van. Vagyis történetében, sőt, a világ központi bankjainak történetében először bevezette a számszerű munkanélküliségcél-követést.
A japán központi bank nemrég hitet tett mennyiségi enyhítésének növelése mellett, szintén a gazdaság érdekében.
Az Európai Központi Bank (EKB) késhegyig menő viták után ősszel megígérte, hogy követi a többi központi bankot a mennyiségi enyhítés útján: meghirdette korlátlan vásárlási programját (OMT) az euróövezeti kormányok állampapírjaira.
A brit központi bank, a Bank of England nyáron hivatalba lépő, következő kormányzója - jelenleg a kanadai központi bank elnöke - már utalt arra, hogy az inflációs célkövetés helyett ideje lenne bevezetni számszerű gazdasági növekedési cél követését.
A központi bankok pénzügypolitikájának az utóbbi évtizedekben az infláció elleni küzdelem volt a sarkköve, a gazdasági ciklus szándékos befolyásolását pedig, függetlenségük jegyében, szinte tabunak tekintették. Hogy ez indokolt és sikeres volt-e, abban eltér a szakemberek véleménye. Sokak szerint a nemzetközi versenyképességi verseny kikényszerítette bérmérséklet, meg az olcsó távol-keleti importáruk legalább annyit faragtak az inflációból, mint a magas alapkamatok. Mindazonáltal mégiscsak mi lesz, ha az inflációellenes front egyik hadoszlopa - a központi banki pénzügypolitika inflációs célkövetése - kidől, vagy legalábbis háttérbe szorul más megfontolásokhoz képest?
A válasz valószínűleg az, hogy a látszat néha csal. A vezető központi bankok új ígéretei sok feltétellel vannak körülbástyázva. A Fed pénzügypolitikájának nem vagylagos eleme az új munkanélküliségi célszám, hanem mindkét feltételnek teljesülnie kell. Tehát az inflációs célkövetés nem vesztette el a súlyát. Hiába maradna a munkanélküliség - a Fed elemzőinek többségi véleménye szerint legalább 2015-ig - 6,5 százalék fölött, a bank szigorítani fog, ha az infláció meglódulna.
Az EKB korlátlan kötvényvásárlási programja ennél is furcsább: tavaly a második félévben megnyugtatta a piacokat, pedig a valóságban nem is létezik. A vásárlás szeptemberben meghirdetett feltétele ugyanis, hogy csak olyan ország állampapírját venné a bank, amely az EU mentőalapjai és az IMF közös segélyprogramjában részesül, feltéve, hogy az illető ország ismét megjelenik elsődleges kötvénykibocsátással a tőkepiacon. Az EKB ugyanis csak a másodlagos piacon vásárolna. Így azok az országok - Spanyolország vagy Olaszország - amelyeknek a problémái miatt a piacok kikényszerítették az EKB kötvényprogramját - eleve kimaradnak, mivel eddig nem kértek átfogó mentőprogramot, a "program" alatt lévő országok közül Portugália és Görögország pedig még messze van az elsődleges piaci kibocsátástól, Írország meg nem kér az EKB pénzéből.
Feltehető, hogy a Bank of England célváltását, ha egyáltalán lesz, szintén körülveszik számtalan feltétellel.
Más szóval: politikaváltás nincs - hangsúlyváltás történt. És még az is csak abból a megfontolásból, hogy az infláció azért nem veszélyes, mert nincs, következésképp az elvileg inflációt gerjesztő pénzügypolitika sem baj, amíg nem gerjeszt inflációt. Amiképp korábban sem egymagában a központi banki pénzügypolitika korlátozta az inflációt, ugyanúgy manapság sem gerjeszthet inflációt egymagában, ha közben a gazdaság egésze fékezi a drágulást.
Inflációs tényezők persze most is vannak: a nyersanyag-, az olaj- és az élelmiszerárak magas szinten stabilizálódtak, a kínai import mind kevésbé olcsó, és imitt-amott - például a vezető gazdasági hatalom Németországban - a vállalatvezetők kezdik megérteni, hogy a hazai gazdaság kulcskérdése a lakossági fogyasztás, nem csak az export, ezért az elmúlt évtizedhez képest kevésbé spórolnak a bruttó munkabéreken. Ezek a tényezők azonban téli álmot alusznak mindaddig, amíg a gazdaság lanyha vagy épp csökkenő teljesítménye féken tartja a pénzromlást.
Jellemzően manapság a pénzromlásra legérzékenyebb kötvénypiacok sem tartanak inflációtól a vezető gazdasági hatalmaknál. Ilyen körülmények között az inflációnak csak egy azonnali oka lehet: a kormányok költségvetési politikája, adópolitikája: a közvetett adók (áfa, jövedék, illeték) emelése.
Végeredményben tehát azok a nagy országok, amelyeknek a gazdasága szilárd - még ha lanyha is -, amelyeknek az adósosztályzata megbízhatóan magas a hitelminősítőknél, amelyeknek a valutája nemzetközi tartalékvaluta és szilárd, amelyeknek a kötvényeit a befektetők szívesen vásárolják akkor is, ha nincs hozamuk, és főleg: ahol a gazdasági válság természetes módon visszaszorította az inflációt és azt nem fűtik költségvetési intézkedések - azok az országok megengedhetik maguknak a kísérletezést a "nem hagyományos" pénzügy-politikai retorikával - közben persze jottányit sem engedve az inflációs célkövetésből.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.