Hangsúlyt váltottak a központi bankok

Nem hagyományos pénzügypolitika, avagy az inflációs célkövetés alkonya? címmel készített elemzést Mészáros György, az MTI szerkesztője. Ebben sorra veszi azokat a nem hagyományos eszközöket, amelyeket a világ központi bankjai az utóbbi időben, a válság leküzdésére választottak, és megállapítja, hogy ezek a gazdaságélénkító módszerek már terjedőben is vannak a világban. Közöljük az írást.

 Az Egyesült Államok szövetségi tartalékbankrendszere (Fed ) 2008 óta mennyiségi enyhítéssel - a kormány és a vállalatok növekvő kötvényfinanszírozásával -, gyakorlatilag új pénz kibocsátásával próbálja talpon tartani a gazdaságot, nem is sikertelenül. Eltérően más nagy központi bankok alapokmányától, a Fedé eleve sem csak az inflációs célkövetést írja elő, hanem a pénzügypolitikájával köteles segíteni a munkanélküliség enyhítését is. Ennek azonban eddig nem volt közvetlen kifejezése, ez a szempont háttérbe szorult. Most azonban a Fed változtatott ezen. A legutóbbi értekezletén, decemberben meghirdette, hogy a rendkívüli enyhítő pénzügypolitikája addig tart, amíg a tizenkét havi infláció nem gyorsul 2,5 százalék fölé, és amíg a munkanélküliség 6,5 százalék felett van. Vagyis történetében, sőt, a világ központi bankjainak történetében először bevezette a számszerű munkanélküliségcél-követést.

A japán központi bank nemrég hitet tett mennyiségi enyhítésének növelése mellett, szintén a gazdaság érdekében.

Az Európai Központi Bank (EKB) késhegyig menő viták után ősszel megígérte, hogy követi a többi központi bankot a mennyiségi enyhítés útján: meghirdette korlátlan vásárlási programját (OMT) az euróövezeti kormányok állampapírjaira.

A brit központi bank, a Bank of England nyáron hivatalba lépő, következő kormányzója - jelenleg a kanadai központi bank elnöke - már utalt arra, hogy az inflációs célkövetés helyett ideje lenne bevezetni számszerű gazdasági növekedési cél követését.

A központi bankok pénzügypolitikájának az utóbbi évtizedekben az infláció elleni küzdelem volt a sarkköve, a gazdasági ciklus szándékos befolyásolását pedig, függetlenségük jegyében, szinte tabunak tekintették. Hogy ez indokolt és sikeres volt-e, abban eltér a szakemberek véleménye. Sokak szerint a nemzetközi versenyképességi verseny kikényszerítette bérmérséklet, meg az olcsó távol-keleti importáruk legalább annyit faragtak az inflációból, mint a magas alapkamatok. Mindazonáltal mégiscsak mi lesz, ha az inflációellenes front egyik hadoszlopa - a központi banki pénzügypolitika inflációs célkövetése - kidől, vagy legalábbis háttérbe szorul más megfontolásokhoz képest?

A válasz valószínűleg az, hogy a látszat néha csal. A vezető központi bankok új ígéretei sok feltétellel vannak körülbástyázva. A Fed pénzügypolitikájának nem vagylagos eleme az új munkanélküliségi célszám, hanem mindkét feltételnek teljesülnie kell. Tehát az inflációs célkövetés nem vesztette el a súlyát. Hiába maradna a munkanélküliség - a Fed elemzőinek többségi véleménye szerint legalább 2015-ig - 6,5 százalék fölött, a bank szigorítani fog, ha az infláció meglódulna.

Az EKB korlátlan kötvényvásárlási programja ennél is furcsább: tavaly a második félévben megnyugtatta a piacokat, pedig a valóságban nem is létezik. A vásárlás szeptemberben meghirdetett feltétele ugyanis, hogy csak olyan ország állampapírját venné a bank, amely az EU mentőalapjai és az IMF közös segélyprogramjában részesül, feltéve, hogy az illető ország ismét megjelenik elsődleges kötvénykibocsátással a tőkepiacon. Az EKB ugyanis csak a másodlagos piacon vásárolna. Így azok az országok - Spanyolország vagy Olaszország - amelyeknek a problémái miatt a piacok kikényszerítették az EKB kötvényprogramját - eleve kimaradnak, mivel eddig nem kértek átfogó mentőprogramot, a "program" alatt lévő országok közül Portugália és Görögország pedig még messze van az elsődleges piaci kibocsátástól, Írország meg nem kér az EKB pénzéből.

Feltehető, hogy a Bank of England célváltását, ha egyáltalán lesz, szintén körülveszik számtalan feltétellel.

Más szóval: politikaváltás nincs - hangsúlyváltás történt. És még az is csak abból a megfontolásból, hogy az infláció azért nem veszélyes, mert nincs, következésképp az elvileg inflációt gerjesztő pénzügypolitika sem baj, amíg nem gerjeszt inflációt. Amiképp korábban sem egymagában a központi banki pénzügypolitika korlátozta az inflációt, ugyanúgy manapság sem gerjeszthet inflációt egymagában, ha közben a gazdaság egésze fékezi a drágulást.

Inflációs tényezők persze most is vannak: a nyersanyag-, az olaj- és az élelmiszerárak magas szinten stabilizálódtak, a kínai import mind kevésbé olcsó, és imitt-amott - például a vezető gazdasági hatalom Németországban - a vállalatvezetők kezdik megérteni, hogy a hazai gazdaság kulcskérdése a lakossági fogyasztás, nem csak az export, ezért az elmúlt évtizedhez képest kevésbé spórolnak a bruttó munkabéreken. Ezek a tényezők azonban téli álmot alusznak mindaddig, amíg a gazdaság lanyha vagy épp csökkenő teljesítménye féken tartja a pénzromlást.

Jellemzően manapság a pénzromlásra legérzékenyebb kötvénypiacok sem tartanak inflációtól a vezető gazdasági hatalmaknál. Ilyen körülmények között az inflációnak csak egy azonnali oka lehet: a kormányok költségvetési politikája, adópolitikája: a közvetett adók (áfa, jövedék, illeték) emelése.

Végeredményben tehát azok a nagy országok, amelyeknek a gazdasága szilárd - még ha lanyha is -, amelyeknek az adósosztályzata megbízhatóan magas a hitelminősítőknél, amelyeknek a valutája nemzetközi tartalékvaluta és szilárd, amelyeknek a kötvényeit a befektetők szívesen vásárolják akkor is, ha nincs hozamuk, és főleg: ahol a gazdasági válság természetes módon visszaszorította az inflációt és azt nem fűtik költségvetési intézkedések - azok az országok megengedhetik maguknak a kísérletezést a "nem hagyományos" pénzügy-politikai retorikával - közben persze jottányit sem engedve az inflációs célkövetésből.