Nincs egyetlen megoldás a fenntartható mezőgazdaságra

Nem érhető el egyetlen egyetemes megoldással a fenntartható mezőgazdaság 

– idézte a Bázeli Egyetem metaanalízisét a Seed World. A több tudományos tanulmány eredményeit összevető elemzés azt mutatja, hogy a földművelés jelenlegi fókusza nem éri el a kívánt eredményeket. Megállapításai szerint fenntartható mezőgazdasági rendszert kell kialakítani a helyi igényekhez, és párbeszédet kell folytatni a helyi gazdákkal.

Az ENSZ 2016-ban 17 fenntartható fejlődési célt dolgozott ki annak érdekében, hogy 2030-ra – egyebek mellett – társadalmi igazságosságon és környezeti fenntarthatóságon alapuló világot építsen ki. 

E célok között szerepel a fenntarthatóbb mezőgazdaság. Az elmúlt évtizedekben ezen a területen számos tanulmány készült, amelyek célja a kevésbé erőforrás-igényes gazdálkodási gyakorlatok kialakítása volt.

A nemzetközi szervezetek – például a Világbank és az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) – három alapelvet javasoltak a fenntartható mezőgazdaság elérése érdekében: 

a talajművelés nélküli termesztést, a termésmaradvány-visszatartást és a vetésforgót. 

A legnagyobb hangsúlyt a talajművelés és a közvetlen vetés kapta. A magok megmunkálatlan földbe ültetésének az a célja, hogy megvédje a talajt az eróziótól, több szén-dioxidot tároljon és növelje a terméshozamot. Pontos meghatározás híján azonban nem volt egyértelmű, hogy például a maradékanyag-visszatartás része-e ennek a művelési módnak. Ezért néhány tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a talajművelés rendkívül hatékony, míg mások nem találtak pozitív hatást. 

A gazdák is szkeptikusabbak lettek, mivel néhányan csökkenő terméshozamot tapasztaltak.

Nikolaus Kuhn, a Bázeli Egyetem Környezettudományi Tanszékének professzora és korábbi PhD-hallgatója, Hsziao Liang-ang az Észak-kínai Vízügyi és Villamosenergiai Egyetemről, 49 kapcsolódó tanulmányt elemeztek metaanalízisükben. Arra a következtetésre jutottak, hogy a meghatározott célokat – a szén-dioxid tárolását, a talaj védelmét és a terméshozam növelését – nem lehet elérni szántóföldi gazdálkodással és közvetlen vetéssel. Másrészt, ha a termésmaradványokat a betakarítás után megtartják a szántóföldeken, akkor a kívánt pozitív hatások érvényesülnek.

Kuhn a múltbeli tanulmányok rendkívül változó eredményeit a gyakorlat pontatlan meghatározásával, illetve azzal magyarázza, hogy a nemzetközi szervezetek hajlamosak az egyszerűsített, egyetemes megoldások propagálására. És bár a most rendelkezésre álló adatok azt mutathatják, hogy a növényi maradványok szántóföldeken hagyása ígéretesebb megközelítés a fenntartható mezőgazdaság számára, mint önmagában a talajművelés nélküli gazdálkodás, Kuhn figyelmeztet arra, hogy ne összpontosítsanak ismét egyetlen gyakorlatra: 

A természet túl sokrétű egyetlen gyakorlathoz, hogy mindenhol jó eredményeket érjünk el.

A tudósok és a politikai döntéshozók ajánlásaival szemben álló gazdák szkepticizmusának ellensúlyozása érdekében Kuhn fontosnak tartja, hogy a jövőben ne keressünk egyetlen, általánosan alkalmazható megoldást. Jobb megközelítés az, ha a helyi környezetre szabott gyakorlatokat dolgoznak ki, és párbeszédet folytatnak a földet művelő emberekkel.