Négy félreértés a kettős válság természetéről

Az első félreértés, hogy a válság gazdasági szabadesésbe megy át. A világgazdaságban – beleértve az Egyesült Államokat és az Európai Uniót – nem jelentkezett olyan mozgás, amely Newton almájának esésére emlékeztetne. Ilyen változás a súlyos prognózisok dacára sem következett be (Joseph Stiglitz például könyvet is írt olyan címmel, hogy Szabadesés). Arról ugyan élénk viták bontakoztak ki, hogy a fejlett világ két nagy gazdasági központjában a válság lefutása L vagy V alakot követ-e majd, a valóságban azonban enyhén felfelé mutató irányzat érvényesült, akkor is, ha a jövedelmek alakulása és a pénzügyi mutatók erősen ingadoztak.

A kettes számú félreértés, hogy a monetáris expanzió révén az USA ugyanúgy manipulálja a dollár árfolyamát, mint Kína teszi azt a jüannal. A két eset teljesen eltér egymástól. Ha elfogadjuk azt az előfeltételezést, hogy elégtelen a globális kereslet, akkor a jüan árfolyamának alacsony szinten tartása valóban tekinthető a „tarháld a szomszédodat” ihletésű gazdaságpolitika megnyilvánulásának. Ezzel ugyanis tényleg a kínai javak irányába lehet terelni a lanyha globális keresletet, mégpedig más országok rovására. A másik oldalon viszont a dollár gyengülése csak amolyan mellékterméke az amerikai monetáris expanziónak, amelyet Washingtonban azért foganatosítottak, mert olyan országok, mint Kína vagy Németország elutasították a fogyasztás élénkítését és ezáltal a globális kereslet bővítését.

Az amerikai pénzmennyiség növelésében az is szerepet játszott, hogy a fiskális ösztönzés számára nem maradt további mozgástér. Itt tehát nyilván nem arról van szó, hogy a dollárt azért gyengítik, mert a globális kereslet nagyobb hányadát szeretnék az amerikai termékek irányába terelni.

A harmadik félreértés, hogy a jelenlegi globális egyensúlyhiány tartósan fog sújtani bennünket. A közgazdászok elkerülhetetlenül általánosítanak a jelenlegi helyzetből, amikor azt állítják, hogy a mostani német és kínai többletek – illetve ezzel együtt az amerikai deficitek – változatlanul fennállnak majd. A történelem ugyanis hemzseg olyan példáktól, hogy hosszú ideig többleteket fenntartó államok mérlege negatívba fordult. Hivatkozhatnék egyik oxfordi tanáromra, aki hajdan Winston Churchill gazdasági tanácsadója volt. Donal MacDougall professzor annak idején könyvet írt A hosszú távú dollárprobléma címmel, amelyben – az IMF-fel egyetértésben – azt fejtegette, hogy a dollár kínálata tartósan szűkös marad. Amint azonban a könyv megjelent, a probléma hamarosan megszűnt.

A kínai külgazdasági többlet nem szándékolt és nem megtervezett módon jelent meg. Nagyjából ez a helyzet az amerikai deficittel, amely akkor duzzadt hatalmasra, amikor az iraki háborút már nem lehetett új adók kivetésével finanszírozni. Ezzel egyidejűleg a kínaiaknak rá kellett jönniük, hogy a felhalmozott többleteik minimális hozammal kecsegtetnek, ha a tartalékaikat amerikai állampapírokba fektetik. Emiatt törekednek most arra, hogy a külkereskedelemből származó jövedelmeiket belföldön fektessék be, például az infra-struktúra fejlesztésébe, ezzel mellesleg a további növekedést gátló, szűk keresztmetszeteket is fel tudják oldani. Ebben India is hasonlóképpen jár el.

A váltás nyomán növekedni fog a kínai bevitel, ezzel párhuzamosan esik majd a többlet, mégpedig két ok folytán. Először is, a béreket részben importált javakra fogják költeni. Másodszor, az infrastruktúra-beruházások végrehajtásához olyan nehézgépekre van szükség, amelyeket többnyire vezető nyugati országok gyártói – Caterpillar, GE, Siemens és mások – szállítanak. A Kínával szembeni amerikai kereskedelmi hiány lefaragásához emellett hozzájárul majd az USA fiskális konszolidációjának a kikényszerítésére irányuló óriási nyomás, amelynek hatása máris érződik a kormányzat legújabb költségvetési javaslatában.

A négyes számú félreértés: felejtsük el a keynesi keresletmenedzselést. Barack Obama elnök keynesi ihletésű ösztönző csomagtervét többen is bírálták – közöttük Jeffrey Sachs közgazdász –, mondván, az USA termelékenységét hosszú távon is javító kiadásokat kell előtérbe helyezni. Ez azonban így logikátlan. Mint igazi keynesiánus, magam is vallom, hogy a jövedelmeket és az összkeresletet akkor is növelni lehet, ha azért fizetünk embereknek, hogy ássanak gödröt, majd nyomban temessék be. Keynes azonban nem volt ostoba, hiszen pontosan értette, hogy mekkora hozamot jelenthet makrogazdasági szinten, ha a pénzt a termelékenységet javító célokra fordítják, nem pedig eleve pazarlónak szánt tevékenységekre.

A kérdés ezek után fölöttébb egyszerű: mely beruházások járnak a legnagyobb hozammal? Ez valójában egy súlyos kérdés, mert nem könnyű eldönteni, hogy mire kell költeni a szűkös pénzt, ha a hidak rogyadoznak, az iskolák falai mállanak, a pedagógusok pedig alulfizetettek. Van emellett egy strukturális megfontolás is, amelyet általában kevesen értenek. Egyrészt adva van a követelmény az államháztartási deficitek jövőbeni csökkentésére, jelenleg viszont növelni kell a kiadásokat a gazdaság élénkítése végett. Ennek alapján Obama elnök igazi problémája abban áll, hogy a legnagyobb sebességfokozatból miként tud hátramenetbe kapcsolni. A lecke itt az lehet, hogy a kormányok fektessenek kisebb súlyt olyan kiadási tételekre, amelyeket a jövőben valamikor nem lehet kifuttatni.
A fentiek igazán akkor tudatosultak bennem, amikor Oszaka városában megláttam egy befejezetlen toronyépületet, amely a két évtizeddel ezelőtt lezárt japán ingatlanboom egyik relikviájaként maradt fenn. Az épületet azóta is úgy hívják, hogy a „buboréktorony”.

A szerő a Columbia Egyetem professzora, az amerikai Külügyi Tanács vezető kutatója